A 47 évvel ezelőtt e napon lejátszódott események – ahogy 1956 októbere is – életre szóló leckét adtak nekünk, Közép-Európa rongybaba-népeinek, hogy az orosz soha nem lehet számunkra alternatíva. Még az elhomokosodó, dekadens, önmagába roskadó Európával szemben sem. De legalább ennyire halálos a másik nagy testvér ölelése is. Szokás ugyan az Amerikai Egyesült Államokat a szabad világ első számú hatalmának nevezni – és maga a birodalom is szeret e színben tetszelegni – azonban Amerika számunkra csak annyiban a szabad világ szimbóluma, amennyivel a mi szabadságunkhoz hozzájárult. Vagyis semennyire. És az ötvenhatos cserben hagyás még csak nem is a legdurvább – még csak nem is az első.
Ám innentől kezdve beszéljen helyettem a történész. A történész Borhi László, aki Amerikában kutatta a második világháború alatti magyar és nyugati viszonyrendszert. Igencsak figyelemre méltó következtetésekre jutott. Olyanokra, amelyek még az „anti-atlantizmussal” aligha vádolható index.hu hírportált is tőle szokatlan megállapításokra sarkallta. A Borhi László nemrégiben megjelent könyvét – Nagyhatalmi érdekek hálójában c. – bemutató cikk címe is figyelemre méltó: „Amerika provokálta ki a német megszállást”. Érdemes elolvasni, s mint belőle kiderül: magát a könyvet is, amely nélkülözhetetlen olvasmánynak tűnik a jelenünkben zajló történések megértése szempontjából is. Borhi László nem kevesebbet állít, mint azt a tényt, hogy a nyugati szövetségesek, élükön az Egyesült Államokkal, közvetve felelős mindazokért a szörnyűségekért – ide értve a német megszállást követően elszabadult poklot is – amelyeket Magyarország a világháborúban elszenvedett.
„Az angolszász stratégia lényege az volt, hogy a német csatlós Magyarországot és Romániát a lehető legnagyobb ellenállásra buzdítsák, ezzel kiprovokálják a német megszállást, és így minél több német hadtestet kössenek le, gyengítve a Harmadik Birodalom erőit a tervezett normandiai partraszállásnál”. Mi voltunk hát a Feláldozhatók. A háborúból való kiugrás ötlete eleve kudarcra volt ítélve, és egyáltalán nem a németek, sokkal inkább a nyugati szövetségesek miatt. Ami százezrek életébe került – ezt jó ha észben tartják azok, akik a generációkon átívelő kollektív bűntudat magvait hintik folyamatosan. Százezrek élete azonban a világ legnagyobb demokráciája számára nem tétel: „Amikor az egyik magyar diplomata megpróbálta elmagyarázni a német megszállás következményeit a szövetségesek képviselőinek, a később hidegháborús CIA-igazgatóként nagy karriert befutó Allen Dulles ezt válaszolta állítólag: „Háború van, a könyökünkig ér a vér, néhány százezer élet ide vagy oda már nem számít.”
Összefoglalva tehát: „Az angolszász hatalmak eleve kudarcra ítélték a kiugrást, de mégis erre buzdították a magyar vezetést – miközben tudták, hogy abból Magyarország részére tragédia következik. Ezzel nem szolgálták a halálra szánt zsidók túlélését sem, aminek úgy-ahogy, de garanciája volt addig – minden korlátozás, hátrányos megkülönböztetés, a kamenyec-podolszkiji és újvidéki tömeggyilkosságok ellenére – a magyar állam szuverenitása.”
Aki mindezek után úgy gondolja, hogy ennek semmi köze a jelenhez, a szemünk láttára széteső világhoz, az újabb és újabb amerikai provokációkhoz – alkalmasint épp itt, a szomszédban – annak további szép és kellemes Nap körüli utazást kívánok…
Szűcs Dániel, Felvidék.ma
