A koporsó mögött ötven év körüli szőke nő lépdel, kezében hatalmas vörös szegfűcsokor: Arató Mária, az író utolsó tizennégy évének talán legjobb ismerője. Amikor napokkal később kassai lakásán felkeresem, s közlöm, hogy interjút szeretnék vele készíteni Fábry Zoltánról, könnybe lábad a szeme. A seb még túlságosan friss, még nagyon fáj. – Halasszuk későbbre a találkozót – ajánlja, jöjjek talán egy-két év múlva.
Elröppen a két esztendő, újból jelentkezem. Mária még mindig küszködik a könnyeivel, de hellyel kínál, s beszélgetni kezdünk. Levelek és fényképek kerülnek elő, kétszázhetven, Stószról keltezett levél. (Az 1963 és 1967 között írottak sajnos elvesztek egy költözködésnél.) Az elsőt ötvenkilenc évesen, az utolsót tíz nappal a halála előtt fogalmazta az író. E levélhalmazból készített válogatásom a napló bizalmasságával és hitelességével mondja el, mi is történt abban a csaknem másfél évtizedben, amelyben végre a legjelentősebb folyóiratok szerkesztői is „Stósz irányába szegezték az ujjukat”, hogy megállapíthassák, „a magyar szabadgondolkodás nagyjai a stószi hegyeket választották Olimpuszul és szent forrásuk védelmére.”
Egy szabadgondolkodó felfedezésének története ez a kétszázhetven, hol ceruzával, hol tollal, de mindig füzetlapokra jegyzett levéláradat. Egyúttal egy kései szerelem lávazuhataga is a papírokon. A szeretett lényt hol „Mária, édes”, hol „Mária, kedves”, hol „Csacskám, Máriám” megszólítással köszönti az író, és évekig tartó hevületében „Ölellek, csókollak, szeretlek”-kel búcsúzik levele végén.
Egy diszharmóniába kényszerült, de idilli harmóniára vágyó lény vívódásait követhetjük soraiban. Fábrynak a magányosság, az egyedüllét az életformája, ezért minden rezdülésre éber. A legapróbb fényjelekre is felfigyel, a kívülről érkezőkre éppúgy, akár azokra, melyeket belülről, az időben-küzdelmekben egyre gyengülő test szervei küldenek. Mielőtt azonban belemélyednénk a levelekbe, figyeljünk a címzettre, Máriára is, aki ma Zürichben él, (de akiről már évek óta nem tudok semmit, így azt sem, hogy csakugyan él-e még), s aki így foglalja össze az emlékeit:
Fábry Zoltánról már a negyvenes években hallottam. Olvastam az írásait, csodáltam gondolatai tisztaságát, mély értelmét. Sokat beszélgettem róla dr. Simai Bélánéval, akivel baráti kapcsolatban voltam. 1943-ban írtam neki, mert meg akartam látogatni Stószon, meg akartam vele ismerkedni. Nagyon kedvesen válaszolt, hogy jöjjek bármikor, de lehetőleg még a délelőtti órákban, akkor még friss, mert délutánra rendszerint elfárad. Dolgozni is csak délelőtt szeretett. Májusban meglátogattam őt, sokat beszélgettünk, mély benyomást tett rám embersége, gondolatainak eredetisége. Más látogató is tartózkodott akkor nála, de már nem emlékszem, ki volt ott. Később, az ötvenes évek közepén, dr. Simai Béla temetésén bent volt az író Kassán, s mint mindig, akkor is Simaiéknál lakott, akikhez régi, őszinte barátság fűzte. A temetés után Fábry megbetegedett, és Simaiéknál maradt. Itt többször meglátogattam őt, tulajdonképpen akkor alakult ki a kapcsolatunk, s amikor hazatért Stószra, elkezdtünk levelezni.
A vele való kapcsolat az értéket jelentette, s jelenti máig is az életemben. Mindig szerettem az írott szót, minden új könyvet elolvastam, amit akkoriban Kassán meglehetett venni. Az ő könyvei egy másik irodalmat tártak elém, egy új világ nyílt meg előttem. (Folytatjuk.)
Batta György, Felvidék.ma
Fotó: Kolár Péter gyűjteményéből
{iarelatednews articleid=”55462,55461,55337,55336,55166,55155″}