A fiatal cserkészkutatók gyűjtőútjaik során néhány falucsúfolót is lejegyeztek; megvizsgálták a falvak közti kapcsolatokat, akárcsak a nép karakterének jellemzőit. Megemlítették például, hogy a gyerkieket a környező falvak lakói (Pereszlény, Kemence, Bernecebaráti, Ipolyvisk, Alsó- és Felsőszemeréd) „madzagosoknak” nevezték. A „monda szerint” ugyanis az itteniek a gatyaszárát madzaggal kötötték meg, hogy „a harmat ellen védjék lábuk szárát s egyben gatyájukat is. Így azután rajtuk maradt a madzagosok elnevezés”.
Ugyanakkor a gyeriek a szomszédos Pereszlény lakóit „szecskősöknek” hívták. Valamikor ugyanis Pereszlényt 
rengeteg „szecskő” (szöcske) lepte el, s a község elöljárósága kiadta a parancsot azok irtására. A falucsúfoló eredetének egy másik változatát magam is lejegyeztem néhány éve végzett gyűjtéseim során Eszerint a nem kívánatos állatkák, a pap rétjét lepték el, aki arra kérte híveit, jö֊jjenek és hajtsák a kártevőket az Ipoly felé. Így majd megszabadulnak tőlük, s a halaknak is lesz jó eledelük. Ám a víz partjánál a szöcskék visszafordultak, a pereszlényeik pedig megkapták új csúfnevüket. Mindezt egyébként a falu szülötte, Manga János is feldolgozta egyik írásában.
A falujárók azt is feljegyezték, hogy a gyerkiek békésen éltek a környező falvakkal. Különösen a Pereszlénnyel ápolt barátságot emelték ki. Amint az adatközlők mondták a két község népéről: „atyafiságban állunk egymással”. A falu igazgatótanítója pedig így jellemezte őket: „takarékos nép, összetartó, nem civakodó, filléreit sokszor kuporgató, csak kissé hivalkodó. Nagy hibája azonban a cifrálkodás”.
Az utóbbival kapcsolatban egy példát is lejegyeztek a cserkészőrs tagjai. Eszerint az egyik módos gazda Érsekújvárba ment lányának cifra ruhákat vásárolni. Erre fel a falu sok leánya addig gyötörte szüleit, míg megtudták, hogy honnan kapta az a másik lány a ruhákat. Rá egy hétre már mindenkinek volt olyan, amit a templomban be is mutattak.
Gyerk lakossága egykor „zsellért és jobbágyot ismert”. Akiknek több földjük volt, azokat hívták jobbágyoknak, akik pedig csak béreltek és felesben dolgoztak, azok voltak a zsellérek. „Tisztségviselésben és bánásmódban azonban – olvassuk a leírásokban – különbség nincs jobbágy és zsellér között. Különbség csupán ruhában és lakásban van”.
A társadalmi rétegződés a templomi ülés- illetve állásrendben is megmutatkozott. A jobbágymenyecskék például jobboldalon, a zsellérmenyecskék baloldalon álltak a padok mellett. Elől a „legfrissebb” menyecske. Egy érdekes esetről is olvashatunk a feljegyzésekben. Történt ugyanis, hogy B. G. jobbágymenyecske, mint legfrissebb állt elöl. Két hétre rá S. I., szintén jobbágylány férjhez ment, s B. G. elé állt. Hogy B. G. ruhája szépségét érvényesíteni tudja, inkább átment a zsellérek oldalára elsőnek. A jobbágylány azóta is a zsellérek közt állt mindig.
Megtudhatjuk továbbá, hogy a faluban csak földművelők és állattenyésztők éltek. Magukat gazdának nevezték, s a paraszt elnevezésért haragudtak. Vallásuk kivétel nélkül római katolikus volt, nemzetiségi szempontból pedig egy kivételével valamennyien magyarok voltak. Mint írták: „Ez az egy tót cipész foglalkozású, a világháború után került is de”. Sajnos, a második világháború után az új állam vezetői gondoskodtak arról, hogy megváltozzon a község lakosságának nemzetiségi összetétele. Nagyon sok tehetséges és jó magyar gazdát kitelepítettek innen, fellazítva a falut idegenből hozott lakosokkal.(Folytatjuk)
Csáky Károly, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”55736,55614,55555,55491″}
