Alább közöljük Horváth László történelemtanár október 6-i, Somorján elhangzott beszédét. Aki nem hallhatta, annak érdemes elolvasni. Íme:
Tisztelt emlékező közönség! Hölgyeim és uraim!
„Jöhet idő, hogy emlékezni / bátrabb dolog lesz, mint tervezni” – indítja sorait Illyés Gyula a Haza a magasban című költeményében. Amiről ír, nem más, mint a szellem magaslatában megelevenedő hon, az egyén tudatában és a kollektív emlékezet által megteremtett örök érvényű otthonunk. Ennek fényében, ha azt mondom: ARAD, akkor nem a két államhatáron túl fekvő romániai város képe jelenik meg képzeletünkben, hanem a mártírhalál, egy heroikus küzdelem kifulladása és a gyász. Arad tehát a szellemi hazánk magasán nem csupán egy helyiségnév, hanem fogalom, egy keserízű tapasztalás, akárcsak Mohács, a Don-kanyar vagy éppen Trianon. A tizenhárom vértanú kivégzése annak a nagy ívű drámának a tragikus végkifejlettje, amelynek kezdete a márciusi pest-budai mámor, katartikus kicsúcsosodása pedig a debreceni függetlenségi nyilatkozat volt.
Vajon hányan vagyunk a Felvidéken vagy itt, a csallóközi Somorján, akik értik e drámát, kiknek áll még a haza a magasban? Akiknek nemcsak tankönyv ízű és semmitmondó tényhalmaz az egész kusza történet? Nincsenek-e netán többen a közönyösek, vagy a helyüket örökkön kereső, de soha nem találó, mások vélt vagy valós elvárásaihoz folyvást alkalmazkodó, gyökér nélküli emberek? Azok, akik identitás és érték után kutatva nem látják a fától az erdőt, csak a szomszéd kertjét, amely – mint tudjuk – mindig zöldebb?
A szabadságharc dicsősége, agóniája és megtorlása közös nemzeti történelmünk, egyszersmind helytörténetünk része is. A Kárpát-medencének ugyanis nincs is olyan szeglete, amely kisebb-nagyobb mértékben ne vette volna ki a részét e korszakalkotó történésekből. Így van vele a Felvidék, melyhez a népek tavaszának számos csatahelyszíne kötődik, és nincs vele másként Csallóköz sem, melyet bár elkerültek a jelentősebb hadjáratok, kisebb fegyveres összetűzésekre itt is sor került (például a Pipagyújtó csárdánál). A helyiek harcoltak a magyar zászló alatt, s nem egy csallóközi személyiség állt helyt derekas példamutatással az embert próbáló időkben. A dunai szigetünk két peremén álló város, Komárom és Pozsony pedig vitathatatlanul fontos szerepet töltött be 1848-ban és 49-ben. Az előbbi bevehetetlen erődével, három nagy csatájával, s Klapka Györgyék a végsőkig való hősies kitartásával – a szabadságharc egyik emblematikus szimbólumává vált. Az utóbbi pedig előbb a törvényes forradalom diadalmas, majd a császári megtorlás bús emlékű bázisaként írta be magát a korszak történelmébe. A város ugyanis Windisch-grätz 1848. decemberi bevonulása után tartósan a császáriak kezén maradt. A Habsburg udvar bosszúja pedig nem várattatott magára sokáig. A Pozsonyban elítéltek nagy részét ma a Szlovák Nemzeti Galériának otthont adó, akkor börtönként használt Vízikaszárnya épületében tartották fogva. Hírhedt helyszín volt továbbá a Vár koronatornyának alja, s az attól nem messze található Szamárhegy, ahol az elítélteket kivégezték. A forradalom kezdetén az országgyűlés felsőházának otthont adó Prímás Palota pedig csakhamar Julius Jacob von Haynau táborszernagy főhadiszállásává vált, ahol a halálos ítéleteket írta alá. Az aradi tizenhárom vértanú kivégeztetéséről szóló parancsot is koronázó városban kelteztette a „bresciai hiéna”.
A „magyar Golgota” (Kossuth nevezte így Aradot) közvetlen előzménye a világosi fegyverletétel volt, amelyre valójában a településtől jó tíz kilométerre elterülő Szőlősi mezőn került sor. Bohusné Szőgyény Antónia, a világosi kastély úrnője (Görgey unokatestvére) naplójában ekképpen emlékezik a sorsdöntő napról: „Némely ezred elégeté pompás zászlaját, mások széjjel vagdosták és a darabjait, mint ereklyéket eloszták maguk között, vén huszárok lelőtték a lovaikat és eltörték a fegyvereiket. Csupán a tiszteknek hagyatott meg a kardjuk, amit ők jó jelnek véltek, de körülbelül tíz nap múlva Gyulán tőlük is elvették a fegyvert.”
Az ősz elejére az elszigetelten harcoló csapatok és erődök is kapituláltak. Az oroszok kiadták a hadifoglyaikat az osztrákoknak. Bár sokan bíztak a császári közkegyelemben, az uralkodó ehelyett Haynaut immár egész Magyarország teljhatalmú katonai parancsnokává tette, s ezzel megkezdődött a rémuralma.
Az aradi kivégzések már augusztus 22-én Ormay Norbert ezredes, Kossuth segédtisztjének a felakasztásával elkezdődtek. Majd jött október 6-a, amely egy szimbolikus dátum. Nem véletlenül időzítették ekkorra a bosszút. Latour hadügyminiszter nép általi kivégzésének, illetve az udvar és a kormány Bécsből való szégyenteljes menekülésének első évfordulójáról van ugyanis szó. Az egyéves évforduló napján végezték ki a negyvennyolcas magyar kormány miniszterelnökét, gróf Batthyány Lajost pesti Neugebäude udvarán, s ekkor került sor az aradi tizenhárom halálos ítéletének végrehajtására is: Aulich Lajost, Damjanich Jánost, Knézich Károlyt, Lahner Györgyöt, gróf Leiningen Westenburg Károlyt, Nagy Sándor Józsefet, Pöltnberg Ernőt, Török Ignácot és Vécsey Károlyt kötél általi halálra, Dessewffy Arisztidot, Lázár Vilmost, Kiss Ernőt, valamint Schweidl Józsefet az enyhébbnek számító golyó általi halálra ítélték. A vád az volt, hogy a felkelő kormánytól elfogadták tábornoki kinevezésüket, illetve megpróbáltak fegyveresen kivívni az 1849. április 14-i debreceni országgyűlés az ország függetlenségéről, területi szuverenitásáról és a Habsburgok trónfosztásáról szóló határozatát. Ezzel pedig a legsúlyosabb vétséget követték el, amit egy monarchiában lehetséges: felségárulást. A büntetés: jószágvesztés, rendfokozatoktól való megfosztás és halál.
Tizenhárom bátor férfi, tizenhárom különféle sors találkozott a magyar Golgotán. Ahogy katonának, úgy származásukat, rangjukat és nemzetiségüket tekintve sem voltak egyformák. Magyar, német, osztrák, szerb, horvát és örmény ember, illetve arisztokrata földesúr, városi polgár, tehetséges mérnök és granicsár családból származó, hivatásos katona nézett a halál szemébe. Talán erre célozva jegyezte meg lovag Poeltenberg Ernő tábornok a társainak a kivégzésre indulva: „Szép kis deputáció megy az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje!” A kortárs, Gáspár András tábornok, aki hajszál híján kerülte el a kivégzést, így nyilatkozott tizenhárom bajtársáról: „Olyan büszkén fogadták a halálos ítéletet, mintha csupa dicséretet olvastak volna fel előttük. A kihallgatásoknál, amikor még remélték, hogy javítanak sorsukon, talán szelídeknek mutatkozának, de most: mindegyik egyszerre úgy megkeményedett, mint a gránitszikla. Akik látták őket utolsó útjukon, azt mondották, hogy a kísérő katonaság lógatá a fejét szomorkodván, de a hős hadfiak mindannyian büszke daccal menének. Úgy mesélik, hogy Damjanich még élcelőde is folyvást. Isten nyugosztalja, mert a magyar hazának nem vala több ily nemes bajnoka, mikor e tizenhárom nemes lángoló mécsese kialuva.”
A magyar hazának azonban sajnos sok hasonló sorsra jutott „nemes bajnoka” volt még. Elég ismét csak a közeli Pozsonyra tekintenünk, amelyről kevesen tudják, hogy kísérteties módon szintén tizenhárom vértanúja volt. Mindenképp megérdemlik, hogy itt, ez alkalomból felsoroljuk neveiket: Baldini János, Barta József, Nimnichter János, báró Mednyánszky László, Gruber Fülöp, Rázga Pál, Mészáros Dávid, Stift József, Tóth József, Bugyik József, Treksler Ferenc. E társaság is roppant sokszínű: honvéd őrmester és tüzér hadnagy, nemes ember, sütőmester, illetve olasz származású vasúti mérnök, evangélikus lelkész és római katolikus plébános is akadt köztük.
Szánt szándékkal hagytam ki a tizenharmadik, a kivégzések sorrendje alapján a negyedik mártírt, Petőcz Györgyöt, Pozsony csallóközi, pontosabban előpatonyi származású másodalispánját. 1843-ban Pozsony vármegye főjegyzőjeként tevékenykedett, 1844-ben pedig országgyűlési követ lett, így közelebbről is megismerkedhetett a reformellenzékiek programjával. Pályafutására és életére legmeghatározóbb módon kétség kívül az 1848/49-es forradalom és szabadságharc eseményei hatottak. A forradalmi esztendőben választották a megye másodalispánjává. 1848 őszén a kossuthi OHB mintájára létrehozott pozsony vármegye honvédelmi bizottmányának egyik vezetője lett, s ezzel végleg elkötelezte magát a magyar ügy mellett.
Pozsony császáriak általi megszállását követően meggyőzték, hogy maradjon hivatalában. Vitatható módon ráállt a dologra, ám – nem kis kockázatot vállalva – nem támogatta a császári hadsereg számára történő újoncozás tervét a megye területén. Az előpatonyi nemes sokakhoz hasonlóan nagy dilemmát élt meg ezidőtájt, hiszen a királyra felesküdt hivatalnokként, Magyarországhoz és az uralkodóhoz egyaránt próbált lojális maradni. 1849 májusában az élelmezési osztály vezetőjeként jelentős pénzösszeggel szülőföldjére, Csallóközbe küldték, hogy a császári hadsereg számára beszolgáltatott terményt és élelmet kifizesse. Itt tartózkodása alatt a hadszíntér a szigetet is elérte. Ez időben több kisebb összecsapásra is sor került, többek közt a Somorjához közeli Pipagyújtó csárdánál. Kosztolányi Mór ezredes, a komáromi helyőrség parancsnoka az osztrákokat egészen Pozsony határáig szorította vissza, közben épp Petőcz patonyi birtokán kvártélyozta be magát. Az ezredes felvetésére a másodalispán az újoncozás megkezdésére utasította beosztottait, s ennek eredményeképpen néhány nap alatt több mint száz ifjú állt a magyar zászlók alá. Ezt követően barátai kérlelése ellenére visszatért a császári kézen lévő Pozsonyba, hogy a korábban rábízott pénzösszeggel elszámoljon. E vakmerő lépést becsületbeli ügynek tekintette. Ott azonnal elfogták és árulás vádjával haditörvényszék elé állították. Többen igyekeztek közbenjárni a felmentéséért, ám mindhiába, mert őszintén vállalta tettét. A hadbíró kérdésére, hogy a felkelők kényszerítették-e őt újoncozni, a vádlott azt válaszolta, hogy az újoncozást hivatalából következő kötelességének tekintette. Május 23-án hozták meg az ítéletet, amely alapján megfosztották tisztségétől, vagyonát zárolták és kötél általi halálra ítélték, amit végül golyó általira változtattak. Az ítéletet a pozsonyi vár délnyugati, ún. koronatornya alatt hajtották végre. Petőcz egy korabeli leírás alapján „férfias bátorsággal lépett a vesztőhelyre”, ahová elkísérhette tisztihajdúja. Ő kötötte be a kivégzés előtt az elítélt szemét. Az alispán ekkor meghagyta neki, hogy mondja meg a megye urainak, ne féljenek, a vizsgálat folyamán senkit sem vádolt meg közülük, a családjának pedig azt, hogy férfiként halt meg. Ezek voltak az utolsó szavai. Holttestét ugyanarra a kocsira tették, melyet csallóköyi útján használt, majd másnap a katonai temetőben elhantolták. Évek múlva, amikor családja exhumálni akarta, nem sikerült rálelni a sírhelyére, miképpen azóta sem. 1899-ben, kivégzésének ötvenedik évfordulója alkalmából a megyeház közgyűlési termében a következő szövegű emléktáblát helyezték: „Pozsony vármegye közönsége Petőcz Györgynek a hazáért 1849. május hó 24-én vértanúhalált szenvedett II. alispánjának”. A táblát az első világháború után a csehszlovák erők eltávolították, ma ismeretlen helyen van. A sors fintora, illetve talán egy tipikus monarchiabéli történet, hogy unokája, Károly ugyanazon Ferenc József császár és király zászlaja alatt harcolva esett el az első világháborúban, aki nevében nagyapját halálra ítélték.
Tisztelt emlékező közönség! Az elmondottakból, úgy vélem, világosan kitűnik, hogy Komárom, Pozsony és köztük Csallóköz is több szinten aktív részese volt a forradalom és szabadságharc eseményeinek. Egyaránt osztályrészünk volt a forradalmi eufóriában és a császári megtorlás terrorjában. Míg a magyarságában szintén fogyatkozó Komáromból, utcáiból, tereiből árad a forradalom ethosza és lelkülete, addig a skizofrén módon emlékező Bratislava már-már pironkodva tagadja le, s gondos alapossággal dugja el tetemes magyar múltját, s közben nem látja be, nem érti, hogy önmagát rövidíti meg leginkább. S hogy vagyunk ezzel mi csallóközi és somorjai magyarok? Ismerjük-e Petőcz Györgyöt, az aradi és a pozsonyi tizenhármat? Van-e még hazánk a magasban, ahol nem veszett el Pozsony és Komárom, de még miénk Segesvár és Arad is? Pedig igazán nem kell hozzá sok minden: csak lélek, identitás és emlékezés. Illyés Gyula megosztotta velünk a nagy titkot, a recept pedig roppant egyszerű: „Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit,/ köréd varázskör teremtődik”.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
Horváth László, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”56717″}
