Most aztán igazán messzi vagyok otthontól. Janske Lazne a Krkonoše hegységben van, Csehországban, több mint hatszáz kilométerre Százdtól. Hajnalban jön értünk az ütött kopott szanitka, amiről azt is el tudom képzelni, hogy a következő falunál lerobban, nemhogy még hatszáz kilométert vigyen minket.
Akkor már ülnek bent utasok. Egy másik fiú, akit szintén Csehországba visznek, és a szülei. Az én szüleimmel együtt, haton fogunk utazni. Két gyerek és négy felnőtt. Plusz a sofőr.
Az biztos, hogy ilyen súllyal nem fog száguldani velünk az autó.
Mivel, a szanitkában csak egy fekvőhely van, mi pedig ketten vagyunk, a felnőttek megállapodnak benne, hogy felváltva fogunk feküdni, én és a másik fiú. Én kezdek, de félóra után rosszul leszek, felfordul a gyomrom a rázkódástól, a fejem is megfájdul, szédülök, és kidobom a taccsot, az erre a célra rendszeresített tálkába.
Nehezen viselem az utazással járó izgalmakat, és a hosszabb távú utakon rendszeresen hányni szoktam. Most is, az út alatt vagy ötször hányok, és egész nap szinte semmit se eszek.
Apu már nem fért be hátra, úgyhogy ő elől ül, a sofőr mellett, aki így legalább nem alszik el, mert apu szóval tartja.
…
Csak anyu van hátul velem, és mikor jobban leszek, beszédbe elegyedik a másik két felnőttel. Kiderül, hogy a szomszéd faluból vannak, és egy morvaországi rehabilitációs központba viszik a fiukat, aki körülbelül egyidős lehet velem.
Először, érdeklődve nézem a sápadt, szőke fiút, hiszen most egy ideig sorstársak leszünk, még ha nem is ugyanott, lesz köztünk párszáz kilométer. Szóval, próbálom vele felvenni a szemkontaktust, de a fiú nem reagál, úgyhogy, hamarosan én is elvesztem az érdeklődésemet, és kifelé nézek az ablakon. Nézem az elsuhanó tájat.
Őket, hármukat délben tesszük ki, de akkor ránk még jó ötórás út vár.
…
Végre megérkeztünk. A kocsi az épület elé kanyarodik, és már jön is egy ápoló, maga előtt tolva a tolókocsit.
Mivel már este van, rögtön visznek az osztályra, ahova azonban anyuék nem kísérhetnek el. Ők azonban még pár napot maradnak. Ugyanis, még élénken él bennük a sikertelen Marinás kalandom, ahonnan rosszabb állapotban hoztak haza, mint ahogy elvittek. Ha itt se tudnék beilleszkedni, vinnének is haza. Erre azonban nincs szükség, mert másnap lelkendezve számolok be nekik az új élményekről.
Anyu is megnyugszik.
Folytatás következik
Sztakó Zsolt, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”56419,56236,56107,55967,55185,55038,54921,54758″}
