A kelet felvidéki magyarság holokausztja címmel, egész napos konferenciát szerveztek Királyhelmecen, a Bogrogközi Magyar Közösségi Házban, amelyet Pásztor István, mint házigazda nyitott meg.
A Magyar Országgyűlés 2012. május 21-én úgy határozott, hogy november 25-e legyen a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapja, mert 1953-ban ezen a napon 1500 politikai elítélt térhetett haza a Szovjetunióból.
Az emléknaphoz kapcsolódóan a Lorántffy Zsuzsanna Bodrogköz Fejlesztéséért Társulás, a Maráza Polgári Társulás és az MKP Királyhelmeci Helyi Szervezete november 27-én.
Pásztor István elmondta: a Kárpát-medencei szovjet fogolygyűjtő akció – málenkij robot (kis munka) – a megtorlás, az etnikai és politikai tisztogatás, valamint a kényszermunkásszerző akciók sorába illeszkedett. A szovjet Vörös Hadsereg által elfoglalt magyar területeken romeltakarításra való hivatkozással fegyveres szovjet katonák a nyílt utcáról gyűjtöttek, és vittek el magyar civileket.
„Bodrogközből és az Ung-vidékről 1944 decemberében megközelítően 2500 magyar nemzetiségű férfit hurcolt el málenkij robotra. Az NKVD, ebből több mint 870-en soha nem tértek haza. Most rájuk és sorstársaikra is emlékezünk, mert az igazság kimondása mindenkit felszabadít” – mondta.
Prőhle Gergely, a Nemzetközi és Európai Uniós Ügyekért felelős helyettes-államtitkár az elhangzott nyitóbeszédében kiemelte, hogy ez a nap nemcsak az emlékezés, hanem a hazatérés napja is. Felidézte, hogy 1953-ban ezen a napon tért haza 1500 politikai elítélt a Szovjetunióból. Világossá tették, hogy a földi pokolból is van visszaút.
„Kötelességünk igazságot szolgáltatni a halottaknak, magyar elődeinknek. Ezzel együtt felhívom a figyelmet arra, hogy bár sokan meghaltak, mi, magyarok közösségként túléltük” – nyilatkozta.
Bognár Zalán, egyetemi docens a Civilek tömeges elhurcolása a GUPVI lágerekbe a korabeli Magyarországról címmel tartott előadását. Elmondta, akinek volt gyökere, át tudta élni ezt a szörnyűséget. „A bodrogköziek is, s mi mindannyian egy csónakban evezünk. A hazugság megkötöz, ám az igazság feloldoz minket” – biztatott.
Stark Tamás, a MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont tudományos főmunkatársa a Civilek elhurcolása kényszermunkára című előadásában kifejtette, hogy az Országgyűlés határozata a november 25-i emléknapról szerinte arról a mintegy 800 ezer magyarról szól, akiket 1944 őszétől hadifogolyként vagy internáltként a Szovjetunióba hurcoltak többéves kényszermunkára, illetve akiket a második világháborút követően 5-25 évre száműztek a Gulág rabtelepeire.
A képviselők akkor kimondták, hogy tisztelettel adóznak mindazok előtt, akik életüket adták a hazáért, magyarságukért, származásuk miatt, politikai, vallási meggyőződésükért, illetve akik emberi és polgári jogaiktól megfosztva idegen földön, hazájuktól több ezer kilométerre, embertelen, megalázó körülmények között fogságot szenvedve végeztek kényszermunkát.
A második világháború alatti és utáni Magyarország területéről mintegy 800 ezer embert hurcolhattak a Szovjetunióba, ahonnan csak átlagosan 28 hónapos kényszermunka után térhettek haza, ha túlélték a megpróbáltatásokat az embertelen körülmények között. Egy 1949. évi szovjet összesítés a magyar foglyok számát 534 539 főben adta meg, egyharmaduk civil volt. Ez a szám azonban nem tartalmazza azokat, akik még a gyűjtő- és tranzittáborokban, valamint a kiszállítás közben haltak meg, s nincs benne a Don mentén 1943 januárjában fogságba esett és meghalt több tízezer magyar katona sem. A foglyok száma egyes becslések szerint 600-700 ezer lehetett, más becslések szerint számuk elérhette akár a 900 ezret is.
A túlélők legnagyobb része 1949-re térhetett haza, több ezren már nem is Magyarország területére, mert otthonuk a szomszédos országok valamelyikéhez került. A kivégzettek, az éhezésben, betegségekben meghaltak száma becslések szerint mintegy 200 ezerre tehető.
A kényszermunkások között különösen nehéz sors jutott a politikai elítélteknek, az ő helyzetük 1949-től vált különösen súlyossá, ekkor hozták létre ugyanis a Gulágon belül a politikai elítéltek koncentrációs táborait. Az ezekben raboskodó mintegy 85 ezer magyar elítéltből csak öt-hat ezer élte meg a szabadulást, ők zömmel 1953-ban kerültek haza, de a szovjet rehabilitációig itthon is politikai ellenségként kezelték őket.
Dupka György, a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet ügyvezető igazgatója A kollektív bűnösség elvének alkalmazása a kárpátaljai, Ung-vidéki és Bodrogközi magyarokkal, németekkel szemben. A 4. Ukrán Front Katonai Tanácsa határozatainak végrehajtása az NKVD – jelentések tükrében, 1944-1947) című előadásában részletesen foglalkozott, az igazolhatatlan és kegyetlen eseménysorozat kialakulásának előzményeivel, és annak végrehajtásának szörnyűségeivel.
Lukács Gábor kistárkányi történelem tanár A kistárkányi civil férfi lakosság elhurcolásának kálváriája – visszaemlékezések az „egy kis munkára címmel tartott előadást.
A következőket idézte fel: „Három évtizede, amikor a Csallóközből Bodrogközbe kerültem, számomra kissé érthetetlen, megdöbbentő volt a sok „feketekendős” idősebb asszony látványa. És hol vannak az idős férfiak? – merült fel. Alig akadt – szinte nem is láttam akkortájt. Mára már tudom, de fel nem foghatom, hogy Bodrogközből és Ung-vidékről a vörös terror a kollektív bűnösség leple alatt törte ketté 2.444 magyar férfi életét, és a hazatértek száma csak 1.543. A közeli Kárpátaljáról is több ezer magyar embert elhurcoltak.
Hogyan? Milyen alattomos módon? Az itt élő férfiak elhitték, hogy a „felszabadító” hadsereg igazat mond 1944. novemberében, mikor arra kérték a 18-50 éves korig a férfilakosságot, hogy a Csapban lebombázott hidat, meg a várost segítsenek újra rendbe tenni, felépíteni, kitakarítani a háború romjait.
Az első nap este haza is jöhettek mindnyájan, aztán másnap még többen jelentkeztek munkára, de akkor már becsapták őket csúful, senki sem térhetett haza. Fegyveres őrizet mellett kérdezték meg a nemzetiségüket, a cigányok, románok, szlovákok hazamehettek, a magyarok nem.
Aki viszont bodrogközi, ung-vidéki magyarként tudott szlovákul imádkozni, azokat is hazaengedték, de a többség a puskatus előtt is büszkén vállalta a magyarságát.
Mivel Bodrogköz, az Ung-vidék és Kárpátalja magyar lakossága a magyar nép része, ezért az elfogott magyar férfiakat hadifogolytáborokba, onnan pedig szibériai munkatáborokba szállították.
A halálos áldozatok nagy része még a munkatábor előtt elhunyt, főleg az éhség, a hideg, a kimerültség és a vérhas következtében.
Ennyi év elteltével is nehéz ezekről a dolgokról beszélni, mert felszakadnak a régi sebek, az édesapa hiánya, a szeretteink hiánya” – mondta Lukács Gábor.
A megemlékezés keretében szavalatokkal, emlékezésekkel, mécsesekkel tisztelegtek az áldozatok előtt.
Lukáčné Újlaky Anna, a Maráza Polgári Társulás elnöke arról szólt, hogy Kistárkányban minden családból vittek el embert, s úgy érzi, róluk megemlékezni kötelességük.
A konferencia végén Pásztor István emlékérmét adományozott az előadóknak, a társszervezőknek, a túlélőknek és hozzátartozóinak. Pásztor István zárszavában elmondta, hogy közös veszteségnek tekinthetünk minden magyart, aki az elmúlt században áldozatul esett, akár 1920-ban, akár 1939-ben, akár 1944-ben, akár 1945-ben, akár 1956-ban.
Szegedy László, Felvidék.ma
Fotók: Bogoly Zoltán
További képek a szakmai konferenciáról megtekinthetők Képgalériánkban ITT>>>.
{iarelatednews articleid=”57246,51881,51258″}
