A decemberi téli hidegben a föld már keményre fagyva fordult az éjszaka felé, miközben álmosan pislogott az égre, ahol mérhetetlen magasságokban apró csillagok fénye sziporkázott.
A közeledő éjszaka egyre feketébb köntöst húzott a földre, betakarva annak csupasz rögeit, beborítva az Ipoly menti bokrokat, fákat és a határ menti város kültéri házait. Az utcai lámpák egyre csak küszködtek, hogy áttörjék a sötétség burkát, míg a karácsony közeledtét hirdető reklámfények harsogva szórták szét fényüket az adventi homályban.
A város északi részén álló nagy vásárcsarnok parkolójába ekkor fordult be egy autó, ügyesen megkeresve a megfelelő helyet a parkolásra. Az autó zúgása elhalkult, kinyitódott az ajtó és a kiszállni készülő utasokat meglegyintette a decemberi csípős, hideg légáramlat. Két fiatalabb és egy idősebb nő lépett a parkoló aszfalt lapjára. Az idősebb nő régi palóc népviseletbe volt öltözve.
A kisvárostól nem messzire lévő faluban voltak egy karácsonyt váró műsoron, ahol a népviseletes asszony régi adventi és karácsonyi énekeket énekelt a templomban. Hazafelé indultak, erre vitt az útjuk és a vásárlóközpont hamis fényei becsalták őket, mert a két fiatalabb nő ki nem hagyta volna a vásárlás lehetőségét. Meg kellett állni, ha csak egy rövidnek látszó időre is.
Az idősebb asszony megadta magát a fiatalabb generációnak, akiket még szórakoztatott a vásárlás, őt már nem. Az idejét mindig értékesebb dolgokra osztotta be, tudva azt az életbölcsességet, ahogy halad az idő, mindig kevesebb marad belőle, ezért hát okosan be kell osztani.
– Mit akartok venni? – kérdezte a népviseletes asszony.
– Csak egy melltartót – volt a válasz.
Az asszony beleegyezően bólintott. Jó, egy melltartó vásárlása nem tarthat sokáig, ezért mind a hárman egyszerre lépték át a magától kinyíló vásárlóközpont ajtaját.
Ahogy beléptek megcsapta őket a meleg. Nem volt sok ember, de azért a pénztárnál nem unatkoztak a pénztárosnők, mert folyamatosan jöttek és mentek a vásárlók. A két fiatalasszony gyorsan eltűnt az áruval megrakott polcok, rekeszek között. A népviseletbe öltözött asszony könnyített a dolgán, aztán körülnézett. Sehogy sem volt kedve bent a vásárlóközpontban várakozni.
Nem akarta hallgatni a dübörgő zeneszámokat, fárasztotta őt ez a furcsa, semmitmondó, zenének nevezett zaj. A jövő, menő, eszegető, iszogató emberek is fárasztották és szokatlan népviseletes ruhájában nem akarta, hogy bámulják, ezért gyorsan döntött. Kilépett az elektronikus ajtón és lassú sétába fogott a vásárló központ déli oldalán.
Egy, kettő, három, négy kezdte a lépteit egy bizonyos távolságra, oda, s vissza, közben megszokott módján, hogy ne töltse az idejét hiába, gondolataiba merült. Ének, ima és különböző gondolatfoszlányok suhantak át az agyán.
Jól sikerült a fellépése, a hallgatóság nagy tapssal jutalmazta műsorát, régi palóc adventi és karácsonyi énekeit.
– Asszonyom, amikor énekelt libabőrös lett a hátam – vallotta be egy úriember, amikor a közös megvendégelésnél beszélgetni kezdtek.
Jóleső érzéssel indult hát hazafelé, csak most ezekre a vásárolni akaró asszonyokra kell várakoznia.
Istentől Gábriel küldetett a földre…Hunyd be szép szemedet, mennynek gyöngyvirága…Hej, víg juhászok, csordások… Ünnepel a szívem, oly boldog vagyok… Betlehemi pusztán dicső lett a hajnal…- dúdolta a karácsonyi énekek dallamait, mert még ott csengtek a fülében.
Elfogyott előle a tér, ezért megfordult, s ekkor egy asszonnyal találta magát szembe, aki megszólította:
– Itt volt fellépni a városban?
– Nem, egy közeli faluban voltam.
– Azért kérdezem, mert láttam, hogy táncosok is jöttek a régi városháza elé, ahol a karácsonyi vásár van.
– Én itt a városban tegnap énekeltem. – mondta a népviseletes asszony.
– Nagyon sajnálom, hogy nem mentem el megnézni, de mindig közbe jön valami, ha valahová el akarok menni – sajnálkozott az idegen asszony.
Így van ez, inkább a semmittevés, a céltalan vásárlás szórakozása, mint az értékes, régi hagyomány, kultúra utáni érdeklődés, gondolta a népviseletes asszony. Bizony nagyon kevesen voltak előző nap a téren, ahol a karácsonyi műsor zajlott. Ez jellemzi ezt a kort, a 2000-es évek emberét. A vásárlás teljesen kitölti az idejét, elszórakoztatja, ezért nem nagyon érdekli a múlt, a kultúra.
A kíváncsi asszony elköszönt, ő pedig tovább rótta lépéseit. Imádkozni kezdett. A város felé nézett, ahol az utcák lámpáinak fénye a házak ablakainak fényével összekapaszkodva birkóztak a téli este sötétségével.
– Kiért imádkozzam? – kérdezte magában. Talán egy szomorú lélekért, aki magányosan fogja tölteni a karácsonyi ünnepeket, vagy egy betegért, egy haldoklóért. Uram, te tudod, kinek van szüksége az imára! – sóhajtotta.
Megint tovább rótta lépteit, miközben a bejárat felé fordult. Fiatal suhancok léptek ki a vásárlóközpont ajtaján. Meglátták az asszonyt szokatlan ruhájában és vidám hangon énekelni kezdték:
– Hej, Dunáról fújj a szél, szegény ember mindig… itt az ének abbamaradt és hatalmas hahota volt a csattanó. Gúnyos, kamaszos kurjantásaikat, röhögésüket elnyelte a téli éjszaka sötétje.
Hát, igen a mai fiatalságnak már csak nevetni való a népdal a népszokások, a népviselet. Az asszony csak remélte, hogy talán nem mindegyiknek.
Alig nyelte el a kurjongató kamaszokat a város, amikor két fiatalt pillantott meg, akik abból az irányból jöttek, amerre a kamaszok eltűntek. Gyorsan hátat fordított a bejáratnak és ellenkező irányba indult, nem akart újból gúnyos nevetést hallani. Amikor visszafordult, a fiatal pár éppen belépett a vásárlóközpont ajtaján.
Eltelt egy kis idő, fájni kezdett a lába és végigszaladt rajta a csípős téli éjszaka levegője. Fáradt volt, szeretett volna már otthon lenni, de az asszonyok még mindig nem jöttek. A templomi előadás után a falu Szent István kápolnája előtt a hidegben álltak sokáig, meg kellett várni az utolsó adventi gyertyagyújtást, a mézeskalács sütőverseny kiértékelését és az új polgármester köszöntő beszédét. Egészen átfagytak a lábai, de mégsem ment be a vásárlóközpontba. Újból a bejárat felé fordult. Látta, hogy az iménti fiatal pár éppen akkor lép ki az ajtón. Ekkor nézte meg őket jobban. A lány szelíd, fiatal arcát majdnem eltakarta a meleg, svéd mintával kötött sapka. A mellette lévő fiú magas volt és kreolosan barna bőrű, nyakát meleg sállal védte az éjszakai hideg ellen.
A lány lelassított, amikor a közelébe ért és érdeklődve nézett a népviseletbe öltözött asszonyra.
– Autóbuszra vár? – kérdezte szelíden.
– Nem, két asszonytársamra várok, akik bent vásárolnak – mondta megadóan.
– Ha nem az autóbuszra vár, akkor miért nem ment be a vásárlóközpontba? – tette fel a következő kérdést a lány.
– Azért, mert nem szeretem az időmet felesleges vásárlással tölteni, ez engem fáraszt. Inkább a magányt választom, hogy csendben gondolkodjam, vagy imádkozzam, ugyanis katolikus vagyok – mondta az asszony.
– Én is katolikus vagyok, de a barátom református, a nagyapám meg evangélikus. Mi ilyen ökumenikus család vagyunk. Azért jól megvagyunk, nincsenek hitvitáink, mert mindenki tiszteli a másik hitét.
– De ha sokat kell várakoznia, eljöhetne velünk a közelben lévő autós klubba – unszolta a lány szelíden.
Az asszony ekkor tüzetesebben megnézte a lányt. A sapka eltakarta a haját, de sápadt fehér arcából arra következtetett, hogy szőke lehet. Összehasonlította a fiúval, aki kreolos bőrével és fekete hajával nagyon elütött a lánytól.
Az ellentétek vonzzák egymást, könyvelte el az asszony magában.
– Ide való? – kérdezősködött tovább a lány.
– Nem, a folyó, vagy inkább a határ túloldaláról, a Felvidékről – mondta és megnevezte a falut ahonnan jött.
– A nagyanyám is onnan van a szomszéd faluból – derült fel a lány arca. Úgy ismerkedett meg a nagyapámmal, hogy a libáit áthajtotta az Ipolyon, mert odaát kövérebb volt a fű. Nagyapámnak ez nem tetszett és visszazavarta a libákat. Közben megtetszett neki a libákat őrző lány és egyre gyakrabban járt át a határfolyón a másik faluba, hogy nagyanyámmal találkozzon. Aztán egymásba szerettek és összeházasodtak.
– Él még a nagymamád? – kérdezte az asszony.
– Igen, még dolgozik is, egészségügyi nővér.
– Akkor eljön velünk a klubba? – kérdezte újból a lány.
– Virrasztani fogunk egész éjszaka, várjuk a fényt, a hajnali napkeltét, mert most van a leghosszabb éjszaka, ma van a téli napforduló, december 21-e!
– Örömmel mennék, de már nemsokára jönni kell az asszonyoknak. Szívesen énekelnék nektek népdalokat és népmeséket is mondhatnék, esetleg elszavalhatnám a versemet, amely a napfordulóról szól, de így is örülök, hogy megismerhettelek titeket – mondta az asszony és kezét nyújtva megkérdezte a fiatalok nevét.
Azok bemutatkoztak. Az asszony elismételte a neveket, hogy bevésődjenek az agyába, de csak a lány neve maradt meg az emlékezetében. Még egyszer rájuk nézett és némi csodálkozással kérdezte:
– Akkor ti a fényt várjátok? De hát mi emberek mindannyian fényvárók és egyben fényhordozók is vagyunk! Lelkünkben ott kell, hogy legyen az isteni fény, a szeretet. Legyetek ti is igazi fényhordozók! Teljes szívemből kívánom, hogy a szeretet fénye a lelketekből soha ki ne aludjon! Várakozzatok hát a Fényre, de az igazira, ne a hamisan csillogóra!
A lány és a fiú csodálkozva hallgatták az asszony szavait, aztán elbúcsúztak és egymás kezét fogva lassan elindultak az imént említett láthatatlan autósklub felé.
Milyen érdekes találkozás!- gondolta az asszony.
Hosszan nézett utánuk, míg el nem nyelte alakjukat az est homálya.
A vásárlóközpont ajtaján ekkor lépett ki a két nő, akik kacarászva mesélték vásárlásuk hosszantartó idejét. Egy kabát volt az oka, amit a melltartó mellé meg akartak venni, de az sehogy sem akart eljönni a helyéről. A kabát kilógott a kosárból és miközben ők a rekeszek és polcok között bóklásztak az ujja végigtörölte a vásárlóközpont kövezetét. Nosza, gyorsan visszavitték az eredeti helyére. Ha nem, hát nem, akkor maradjon ott, ahová az árut feltöltő munkás helyezte.
Most már mehetünk haza!- mondták nagy megkönnyebbüléssel, arra gondolva, hogy jól kiszórakozták magukat. Eszükbe sem jutott, hogy az idősebb asszonyt igencsak megvárakoztatták a melltartó és a kabát vásárlása ürügyén. Kényelmesen elhelyezkedtek az autó ülésén, a motor felzúgott és kigördültek a főútra. A körforgalom után áthaladtak az Ipoly folyó hídján és Szlovákia területére értek.
Ez az én hazám a Felvidék, az Ipoly mente!- gondolta a népviseletbe öltözött asszony.
Vajon bennünk felvidéki magyarokban megvan e még az igazi, isteni fény, a szeretet fénye, amelyről ennek a két fiatalnak beszéltem? – tépelődött magában.
Az isteni fénynél minden világosabb, érthetőbb, egyszerűbb. Ennél a fénynél megértjük, hogy nem véletlenül születtünk magyarnak, ide a Felvidékre. Isten feladatot bízott ránk és nekünk ezt a feladatot kötelességünk teljesíteni, az pedig nem más, mint anyanyelvünk, kultúránk őrzése, megbecsülése és nemzeti összetartozásunk erősítése.
Jaj, csaknem homályosult el már mindez bennünk?! – jajdult fel az asszony gondolatban.
Hol vagyunk, hol tartunk és hová megyünk? Mit kaptunk, mit őrzünk és mit adunk át elődeinknek? Megannyi megválaszolatlan kérdés. De jó is lenne, ha megnyugtató választ lehetne kapni ezekre a nyugtalanító kérdésekre!
Az isteni szeretet fényénél egyenrangúak lehetnénk szlovák testvéreinkkel, az Ipoly mentén, a Csallóközben, a Mátyusföldön, Gömörben, a Bodrogközben, kelettől nyugatig az egész Felvidéken, Szlovákiában.
Uram nem kérek sokat, csak a te fényedet, amelyből minden ember számára van elegendő!
A fájó érzések úgy törtek fel az asszony lelkében, mint ahogy a fény akarja áttörni a sötétséget. Közben az autó egyre nyelte a kilométereket. A decemberi este sötétjéből hirtelen fényforrások törtek elő, az asszony egyre közeledő szülőfalujának lámpafényei.
Lőrincz Sarolta Aranka, Felvidék.ma
December 21-e a Téli napforduló ünnepe