Ritka látványban volt részük azoknak a járókelőknek, akik június 6-án a komáromi Vág-Duna-hídról a folyó vizére pillantottak. Reggeltől a késő délutáni órákig egymást követő hatalmas rajokban úsztak a folyó közepén a felfelé tartó busák, mégpedig érdekes módon fehér és pöttyös példányok vegyesen.
A múlt század derekán még ismeretlen hal volt vizeinkben a planktonevő termetes busa és a növényevő amúr, amelyeket – ki tudja milyen elgondolás alapján – az egykori Szovjetunióból telepítettek vizeinkbe. Az egyébként édesvízi halakról jobbára csak a halászoknak volt tudomásuk, majd később megjelentek az első ismeretterjesztő írások is a lapok hasábjain, amelyek e nem különösebben ízletes húsú halak fogyasztásának az emberek egészségére gyakorolt jótékony hatásáról szóltak.
Hatalmasra nyitott szájjal úsznak, hogy a folyó vizéből kiszűrhessék az apró élőlényeket, planktonokat (Fotó: Németh István)
Ma már nem megy ritkaságszámba, ha egy-egy kapitális példányuk horogra akad, hiszen a betelepítésük óta eltelt évtizedek alatt jócskán elszaporodtak. A nem ritkán kétméteres halóriások rendszerint június elején indulnak útnak a Vágon felfelé, hogy elérjék az ívásra alkalmas helyeket. Szaporodásuk ugyanis 25 Celsius-fok körüli hőmérsékletű vizet és meglehetős nyugalmat igényel. Nem először volt szerencsém látni a közvetlenül a vízfelület alatt úszó busákat, ám a hetvenes-nyolcvanas években még csak öt-hét egyedből álló rajokat láttam, most pedig – józan becslés szerint is – százával vonultak a szájukat hatalmasra tátó, „pipázó” busák, amelyeknek a látványa sokáig emlékezetes marad.
Mintha a kormoránok is kissé megilletődtek volna a nem mindennapos látványon… (Fotó: Németh István)
Azon a délelőttön a környéken tanyázó vadkacsák és a kormoránok is inkább mintha a part közelében tartózkodtak volna, bár félelemre nem volt okuk, mert a busák tudvalevően jobbára planktonevők.
