Még a rendszerváltás előtt figyeltem föl egy jelenségre, mely rögtön zavarba ejtett. Nevezetesen arra, hogy akadnak gazdag emberek, akik bizonyos tevékenységeket, kiadványokat szponzorálnak. Első pillantásra ez feltétel nélkül üdvözlendő jelenség, ám a helyzet távolról sem ilyen egyértelmű. Mindig akadtak gazdag emberek, ám azok gyakorta műveletlenek voltak, akiket azután könnyű volt félrevezetni, hiszen fogalmuk sem volt az általuk jóindulatúan támogatott rendezvény, könyv, előadás káros voltáról, jobbik esetben fölöslegességéről.
A múlt század 80-as éveinek második felében egyik ismerősöm, akivel együtt koptattuk a prágai egyetemek padjait, egy szerény kiadvány megjelenését segítette. Amikor megkérdeztem tőle, hogy miért támogat olyan munkát, amely szerzőjét inkább lejáratja színvonala miatt, azt válaszolta, neki úgy tűnt, jó ügyet szolgál. Erre mit lehet mondani? Az nem jutott el tudatáig, hogy a közösségünket is lejáratja azzal, hogy egy ilyen igénytelen munkát segít megjelentetni. Nem értem, hogy valaki, akit felkérnek, miért nem tájékozódik, miért nem kéri ki hozzáértők véleményét?. Annak alapján felelősségteljesen eldöntheti, érdemes-e támogatni valamit, vagy sem. Majd évek teltek el és a Márai-szobor állítására egy vasat sem adott, mert „nem illett a profiljába”.
Egy másik menő vállalkozó, akinek hálával tartozom segítségéért, felkért, véleményezzek egy támogatást kérő szerzőt. Az illetőt személyesen ismerem, és mint emberről a lehető legjobb véleménnyel vagyok róla. Mégis megírtam, nem tartom támogatandónak a kiadványt és az érveimet is fölsorakoztattam. Felkértem Prokopp Mária művészettörténészt is, véleményezze a kötetet, melynek kiadását ő sem javasolta. A kötetet a vállalkozó mégis támogatta! Akkor meg miért kért föl? Olyasmit támogatott, aminek nem ilyen káros formában kellett volna megjelennie. Kinek használt vele!?
De ma is a legvadabb dolgokat lehet terjeszteni. Nem vigasztal, hogy ez már régóta így van. Több szerzőnek tulajdonítják azt a mondást, hogy minél megalapozatlanabb egy állítás, annál gyorsabban terjed. Ez részben az egyre elsekélyesedőbb világszemléletnek köszönhető.
Gyermekkoromban olvastam egy olyan gépről, mely minden betűkombinációt kinyomtat. Ha kiszűrjük azokat a kiadványokat, melyek csak egy betűt tesznek közzé és egyéb értelmetlen szövegeket, akkor elvben rendelkezhetünk a világ összes korábbi és leendő művével az összes kihalt és létező nyelven. De azok ellenkezőjével, cáfolatával is. Hiába lenne ilyen gigakönyvtárunk, nem sok hasznát vennénk, ha egyáltalán képesek lennénk azt áttekinteni. Ma már a világháló is ilyen könyvtár. Szinte minden és annak ellenkezője is olvasható. Ki tud ebben a dzsungelben helyesen tájékozódni?
Tehát hiába juthatunk hozzá sokkal több információhoz, az önmagában nem sokat ér.
Kedvenc történetem a múlt század 40-es éveiben esett meg Amerikában, „a korlátlan lehetőségek országában”. Egy újságíró fogadást kötött, hogy városa legillusztrisabb személyiségeivel aláírat egy abszurd kérvényt. Jóval a kikötött időpont előtt összegyűjtötte az aláírásokat. A kérvény, melyet Roosevelt elnöknek címeztek, azt kívánta, az elnök szavaztasson meg a szenátussal egy olyan törvényt, mely biztosítja az ismeretlen katona özvegye számára a nyugdíjat!
Az olló kinyílik. Egyre távolabb kerül a valóság a sokszor káros, butító legendáktól. Világunk egyre bonyolultabb, egyre szerteágazóbb és sok területen áttekinthetetlen. A legtöbb embernek nincs ideje elmélyülni és elgondolkozni. Az újságcikkek egyre felületesebbek, mert röviden kell írni. De kurtán mindent árnyaltan megfogalmazni képtelenség. Így marad a féltájékoztatás és a nyomában fellépő féltudás, félműveltség zsonglőrködése. Ráadásul lassan már ott tartunk, hogy ami nincs fönt a világhálón, az nem is létezik!
A vállalkozó saját ügyeinek rabja. Sokat kell dolgoznia. Lazítani akar. Rendszerint ez azzal jár, hogy ilyenkor a logikus gondolkodást, saját „paraszti eszét” is pihenni küldi. Néhány kupica után ez egyáltalán nem nehéz. Mert az ember szereti a mesét. Nem kell, hogy igaz legyen, elég ha zsibbasztóan andalító! Érzelmeire, barátaira hagyatkozik, akiknek munkásságát, szakmai hozzáértését nem mérlegeli. Mivel gyakorta nem rendelkezik kellő műveltséggel, nem tudja mihez mérni az újdonságokat, bezsong és fanatikus hirdetője lesz bizonyos téveszméknek. Ha pedig jóindulatúan figyelmeztetik, azt ellenségeskedésnek, rosszmájú akadékoskodásnak veszi és elzárkózik. Minden lepattan róla! Nem kíváncsi a részletekre, az ellenérvekre!
A kör bezárul. Szekértáborok alakulnak, amelyek a kívülálló „ellenségre” kígyót-békát mondanak, de az észszerű érvelés, a tárgyi tudás nem sokat nyom a latban. Legfeljebb trágárságokat vágnak az ember fejéhez érvek helyett. Emiatt már sok vitakörből elmaradtam. Múltkor is a fejemhez vágtak egy szekérnyit, mivel valakit figyelmeztettem, az általa írottak távol állnak a valóságtól. Mélyebb teológiai tájékozottságot igényelnek. Na, megkaptam a magamét. Ilyenkor tudom, az illetőnek biztosan nincsenek érvei, így mellébeszél.
Bevallom, tanácstalan vagyok, mert az anyagi javak által felpüffedt beképzeltség ellen nincs orvosság, ahogy az ostobaság ellen sem. Valamilyen fordított világban élünk, ahol a műveletlenség a vonzó, nem a kiművelt emberfő. Lehet, hogy igaz az a teória, mely szerint az emberiség össz-IQ-ja állandó. Csak az a baj, hogy egyre többen és többen vagyunk!
