Van terméketlen, pusztító és van éltető, gazdagító multikulturalizmus. Nagy baj, ha keverjük őket. Az egyiktől meneküljünk, a másiktól gazdagodjunk.
Éles támadásokat kapott Robert Fico, amikor 2013-ban kijelentette, hogy „Független államunkat elsősorban nem a kisebbségek számára hoztuk létre, bármennyire is tiszteljük őket, hanem elsősorban a szlovák államalkotó nemzet számára, mert éppen a szlovákok voltak azok, akik a volt közös Csehszlovákiában nem tudták érvényesíteni minden képességüket”. Ezek szerint van elsősorban, és van másodsorban lévő szlovák állampolgár. Van államalkotó, a szlovák, és van megtűrt, a kisebbségi.
Jogos a felháborodás. De most nem Fico úr kevéssé megalapozott történelem szemléletéről, és nem is Szlovákia nem szlovák származású állampolgárainak „albérlő” jellegéről (Miroslav Kusý) akarok szólni.
Fico annak idején ügyetlenül mentegette magát, miután a Matica slovenská megalapításának 150. évfordulója alkalmából mondott beszédében elszaladt vele a ló. Idén is elhangzott egy hasonló szellemű kijelentés, amelyet élesen kifogásoltak a kisebbségiek. Bugár Béla koalíciós partnerként is elmondta, hogy Fico nézete téves. Mi is hangzott el? „Ha valaki azt állítja, hogy Szlovákia multikulturális állam akar lenni, akkor azzal megy szembe, ami ennek az országnak a lényege”. A Szlovákiában élő magyar, szász vagy rutén kultúra művelőinek és kedvelőinek elfogadhatatlan ez a kirohanás. A sok pofon után érthető.
Nem tisztem Ficót védeni, de ez a megszólalása nem a kisebbségekről szólt. A multikulturalizmust két értelemben is használjuk. Az egyiket elvetem. Ez nem a kultúrák egyenrangúságát, hanem inkább egyformaságát hirdeti. Más kultúrák léte és értéke miatt elítéli a saját kultúrád szeretetét, és kifogásolja, ha neked a sajátod a legfontosabb. Az ilyen multikultinak is csúfolt szemlélet nem gondolja, hogy az Európai Unió kulturális közösség is. Törökország uniós tagságát ezért pusztán politikai és gazdasági kérdésnek tekinti. Nem akadály számára a török kultúra eltérő volta, de nem is fájna, ha a nagy európaizálódás végén az akár el is tűnne.
Ezzel szemben az a szintén multikulturalizmusnak nevezhető jelenség, amely egymás mellett, vagy akár egymással keveredve létező kultúrák egymásra ható szövevényét jelenti, amelyre éppen a mi régiónk az egyik legjobb példa, az nagyon is kedvemre való. Fico idei kirohanása a multikulturalizmus ellen az előbbi jelenséget ostorozta. Nézzünk egy teljesebb idézetet: „Az iszlámnak nincs helye Szlovákiában. Hiszen az országunk valahogyan létrejött. Ne csináljunk magunkból teljesen hülyét. Ha nekem valaki azt mondja, hogy Szlovákia multikulturális akar lenni, hogy itt mindenki azt fog csinálni, amit akar, hogy itt megváltoztatják a hagyományokat, és hogy Szlovákia megváltozik, akkor szembemegy az ország alapjaival”.
Közép-Európa népeinek kultúráját a közösen átélt történelem, a közös keresztény hit csiszolta, formálta. Egymástól eltérők, de egymásra hatók, egymásból gazdagodni képesek. Az arab, a fekete afrikai kultúra is értékes, de tőlünk eltérő, más világ.
Nézzünk szembe a váddal: idegengyűlöletnek lehet-e tekinteni, ha a multikulturalizmus elsőnek említett formáját valaki elveti? Hitem szerint nem. Lehet-e az eszkimókat arra késztetni, hogy szabadtéri tűz körül fűszoknyában táncoljanak saját hazájukban? Idegengyűlölő volna, aki ezt nem helyesli? Ugyan. Ha a kultúrának van térségi jellege, akkor ez is érték, s mint ilyen megőrzendő. Egy városnak is megvan a maga jellegzetessége és a városkép, mint olyan is megőrzendő. Brüsszelben lehet felújítani, akár teljesen megújítani egy házat, de az újnak az utcafrontja pontosan azonos kell legyen a régivel. Pisa lakói élénken tiltakoznak a ferde torony közelében építendő mecset ellen.
Míg a 2013-ban elhangzott beszéd durván kisebbségellenes volt, a mostani a szlovák, sőt ha tetszik, a szlovákiai kultúrát védte, amibe a magyar kultúra is benn foglaltatik.
Van tehát váltás, ha tetszik javulás az elmúlt három évben. Persze ki tudja, mikor beszélt őszintén, mikor a szívéből egy politikus. Változott-e a nézete, vagy csak megtanult fegyelmezettebben, óvatosabban fogalmazni?
Ha Európát, de legalább Közép-Európát meg akarjuk őrizni utódaink számára olyannak, amilyen, akkor egymásra vagyunk utalva. Mi „visegrádiak” és barátaink. A V4+ országai, ha összefognak, elég erősek lehetnek, hogy túléljék a mostani inváziót.
Ugyanakkor a politikai dimenzió nem elég. Eddig is számos közeledési kísérlet volt közöttünk, akár csak magyar-szlovák viszonylatban is. Rendre kudarcot vallottak ezek, fellángoltak és elhamvadtak. Sorolhatjuk a jó jeleket a nagypolitikában. Talán még oda is eljutunk, hogy néhány jelképesen fontos téren megoldások is lesznek. De hiába lesz kétnyelvű a vasút, ha marad a gyanakvás, az egymástól való félelem.
Mi tehát a megoldás? Emil Boleslav Lukáč annak idején a szomszédság megváltozhatatlan tényéből indult ki. A szlovákul írt és Szlovákiában megjelent írása 1940 januárja óta magyarul is hozzáférhető (Láthatár VIII. évf 1. szám). Ebből idézek:
A senki földje veszélyes terület, könnyen gondozatlan marad. Legyen ez a képzeletbeli tér a kulturális értékek cserekereskedelmének tere, javasolhatjuk Lukáč nyomán.
Érdekes és a multikulturalizmus dolgában is eligazító következtetésre juthatunk, ha átvesszük Lukáčtól azt a gondolatot, hogy a kultúrkincs, amelyet átültetünk a magunk értékei közé, megtermékenyíti saját szellemi életünket. Jól tudjuk a biológiából, hogy megtermékenyítés csak egymással nagyon közeli kapcsolatban álló fajok között lehetséges. A távoli kultúrákra úgy nézhetünk, mint Petőfi a Kárpátokra: „csak csodállak, ámde nem szeretlek”. A csodálat megóv az idegengyűlölettől, a nem szeretés pedig a feloldódástól, arculatvesztéstől.
Ha a közép-európai népek kultúráját szeretjük, és engedjük, hogy megtermékenyítően hasson ránk, akkor megteremtjük az alapot, amely tartósabban kapcsol össze, mint a politikai és gazdasági egymásrautaltság. Mert a félelmet nem a közös érdek, hanem a megismerés és a szeretet oldhatja fel.
(Hálával tartozom Kabdebó Lóránt professzornak a Lukáč cikk szkennelt szövegéért.)