Napjainkban sokat boncolgatott téma a liberalizmus mibenléte. A kialakult közállapotok miatt viszont olyan megosztó témává vált, hogy képes akár ketté is osztani a társadalmat és fekete-fehérré lebutítani a lényeget.
Pedig, ha jól belegondolunk, a tárgykör komoly fogalmi átalakuláson ment keresztül az elmúlt évtizedek során. Mondjuk száz évvel ezelőtt a főúri, királyi világban a magukat liberálisnak valló politikusok értékrendje mára kőkemény konzervatív értékeknek felelne meg…
De nem is kell ilyen távlatokba mennünk, hiszen a liberalizmus, mint olyan, húsz, harminc évvel ezelőtt is mást takart, mint pillanatnyilag. A szocializmus idején, főként annak alkonyán, illetve a kinyíló világ hajnalán a liberalizmus határozta meg az egész rendszerrel való szembehelyezkedést, és ezek jegyében rakták le az új világ alapjait.
Mindazonáltal azt kell látnunk, hogy az akkori liberálisok is mára jobbára konzervatívokká váltak, s nem feltétlenül azért, hogy változtattak volna értékrendjükön. Akkori célkitűzéseik közt ugyanis olyan értékek álltak, melyek ma a legtermészetesebbnek vehető alapvető szabadságjogok.
Ezek közt szerepelnek a mozgás-, a vallás-, a vélemény-, vagy éppen a sajtószabadság joga, esetleg említhetjük ökonómiai téren például a piacgazdaságot, más néven kapitalizmust is. Legutóbbi szolgál legékesebb bizonyítékul arra, hogy mindezek könnyen a társadalom ellen fordulhatnak, ha azt korlátlanul habzsolják.
Gondoljunk csak a ’90-es évek „vad kapitalizmusára”, amikor az újonnan felállított rendszer gyermekbetegségeit kihasználva nyílt lehetőség nagy tételű spekulációkra, visszaélésekre és gyakorlatilag törvényesített rablásra. Egyesek ugyan busásan meggazdagodtak ebből, mások (a legtöbbjük) viszont tönkrement, és egy életre eladósodott a nagy hév közepette.
Alig ért véget a szocializmus, de rengetegen már akkor kiábrándultak az oly régóta álmodott „nyugati rendszerből”. Ennek ellenére a legtöbb liberális eszmekő oly szervesen épült be a mai világunkba, hogy legelemibb részét képezik és nélkülük elképzelhetetlennek tartanánk a mindennapi életet is. Ezzel szemben az értük való küzdelem immár okafogyottá vált, így az erre irányuló liberalizmus gyakorlatilag kiüresedett, és új tartalommal töltötték azt meg, sajnos kiforgatva és elidegenítve eredetijétől.
A mai értelemben vett liberális eszmék leggyakrabban a szabad drogfogyasztásra, a melegházasságra, a szexuális szabadosságra (értsd: vérfertőzés, transzszexualitás, horribile dictu! zoofília, nekrofília stb.), a feminizmusra, vagy a homogén nemzetek multikulturalizálására irányulnak, gyakorlatilag a káoszelmélet minden összetevőjét felhasználva, mely szemben áll a hagyományos értékrenddel.
Ugyanakkor sok esetben ezen nézetek képviselőinek paradox módon nem is célkitűzésük elérése a cél, hanem a puszta megbotránkoztatás, az általános rend és a fennálló rendszer tagadása, bomlasztása, és az azzal szembeni megfogalmazódás, mely a korlátok, tabuk ledöntésére irányul, a totalitárius egyéni szabadság felé. A mindenkori „ki vagyok én” filozofikus kérdéskör ebben a kontextusban a „ki lehetek” formára mutálódik, mely már csak egy karnyújtásnyira van az individuum istenszerepbe való helyezésétől.
Hogy mindez hogyan fér bele a liberalizmus alaptézisébe, azt aszerint kellene megítélni, mekkora a különbség a lehetőségek kiszélesítése és a korlátok lebontása között, illetve meddig tart a humanitárius szemlélet és az emberi jelleg elvesztésével járó ösztönlényesedés…
