A különböző felsőoktatási intézményekbe járó fiataljaink legtöbbje ma már nemigen tudja, hogy hajdan a főiskolát és az egyetemet látogató fiúknak választott szakjukkal párhuzamosan kötelező katonai tanulmányokat is kellett végezniük. Így volt ez Nyitrán, a Pedagógiai Karon is, ahol én tanultam.
A Katonai Tanszék (Vojenská katedra) négy szemeszteren át foglalkoztatott minket a második és a harmadik évfolyamban. Pontosabban heti egy napot kellett ott töltenünk amolyan második világháború utáni durva, naftalinnal átitatott egyenruhába öltözve. Ezalatt elsajátítottuk a menetgyakorlatokat, a fegyverhasználatot és a kijelölt katonai irányzatot.
Mindez sok-sok vizsgával, éves összpontosításokkal járt. A végén öt hetet töltöttünk az egyik zsolnai kaszárnyában, ahol eme nem könnyű folyamat záróvizsgákkal végződött. Aki ezt nem tudta abszolválni, kétéves szolgálatra hívták be tanulmányai befejezése után, a többiek pedig egy évet szolgáltak még.
A heti jelenésünk a kollégium melletti udvaron kezdődött, ahol reggel hétkor már glédába állítottak bennünket. Télen ez igen kellemetlen volt, hiszen sötétben, tíz-húsz fokos hidegben is próbáltak minket móresre tanítani. Majd Nyitra utcáin át kellett menetelnie a „századnak” a kijelölt terephelyek, előadótermek felé. Közben persze énekeltették velünk a szlovák nótákat (Slovenské mamičky, Jedna ruža, dve ruže, Pri zvolenskom moste), amihez nekünk, magyaroknak nem igen volt kedvünk.
Az egyik aprócska, D. nevű alezredes nagyon sokszor közelembe jött, és hallgatózott, vajon énekelek-e. Bizony, nekem ez nem ment a legjobban. Azon kívül, hogy kedvem sem volt a dologhoz, a dalok szövegét sem tudtam, meg aztán énekhangom sem volt a legkitűnőbb, így nemigen buzgólkodtam.
Főnökömnek már a bajuszom sem tetszett. Tudta természetesen, hogy magyar vagyok, s gyakran szóvá is tette ezt. Ilyen kérdések hangzottak el:
„Prečo nespievaš ty fuzatý? (Miért nem énekelsz, te bajuszos?) Slovenský chlieb je dobrý? (A szlovák kenyér jó?) Čí chlieb ješ, toho pieseň spievaj!” (Akinek a kenyerét eszed, annak a dalát énekeld!”)
Egyszer aztán elfogyott a türelmem, s mondtam neki, hogy én az apám kenyerét eszem, aki becsületes magyar ember.
Felmenőim földművelő parasztok voltak, akik mindig megtermelték a gabonájukat, így el is tudták készíteni saját kenyerüket. A kenyérnek különben sincs nyelve, csak lelke. Erre a pedagógusjelölteket, köztük engem is a hazafiságra is oktatni akaró tiszturam igen elgondolkodott, elhallgatott, majd ekképp szólalt meg: „Most pedig egy magyar dalt, a „Víkony híja” kezdetűt énekeljék a magyarok!”
Voltak köztük zeneszakos és alsótagozatos hallgatók, no meg jó hangú srácok is, akik nyomban rázendítettek, és szárnyalt a magyar ének: „Vékony héja, de vékony héja/ van a piros almának,/ szép szeretője, de szép szeretője van a magyar huszárnak…”
Azt hiszem, Nyitra korai járókelői már régóta nem hallottak ilyet. Az egyik hölgy szóvá is tette: „Mi történt, bejött a magyar hadsereg?” Erre aztán a kis alezredes újra megrezzent, s gyorsan elhallgattatta katonáit. Biztos eszébe jutottak az 1968/69-es események, amikor a Csehszlovákiát megszálló idegenek közt ténylég ott volt a magyar hadsereg is.
A mi esetünk pedig 1971-ben történt, s tiszturunknak arra is rá kellett jönnie, hogy Nyitra felől nézve a dolgokat, meggondolatlanságot és rossz viccet csinált. Mint ahogy velem szemben is naivul viselkedett. Mert egyébként nem volt rossz szándékú ember, s nekem sem volt rosszakaróm, nem is nagyon ártott, csak nem bírta magát türtőztetni.
Ám ez az eset arra is jó volt, hogy kapott önmagától egy pofont, s utána piszkálódásaival, buta és provokatív kérdéseivel is alábbhagyott. Én pedig megbocsátottam neki.