Vajon tényleg megkövezzük Sztakót? Ennek lehetőségét maga Sztakó Zsolt, a Magyar iskolát, mindenáron? című cikk írója vetette föl, azért, mert szerinte nincs szükség olyan magyar iskolára, amely állítólag nem olyan jó.
Persze felmerül a kérdés, milyen a jó iskola, mely kritériumok alapján ítélkezünk, vajon a tanítók szakmai felkészültsége-e az ismérv, netán emberségükkel van baj, a tanítás a probléma vagy a nevelés, avagy az iskola épületével van gond, a segédeszközökkel való fölszereltséggel (néha kréta sincs, a számítógépről nem is beszélve), vagy valami másnak a hiánya okozza a nem megfelelő minőséget.
Szóval egy csomó kérdést kéne tisztázni, mielőtt egy-egy iskolát elmarasztalunk. S ha elmarasztalunk, különböztessük meg azt is, annak oka szubjektív-e (tehát a tanítókkal van-e bajunk), vagy objektív (ami a tanítókon kívüli problémára utalna: az épülettel, közlekedéssel, tankönyvvel, iskolarendszerrel stb.).
Tény és való: vannak magasabb színvonalú iskolák, meg olyanok is, ahol volna mit jobbítani. De hol az a küszöb, amikor a minőség már az illető iskola bezárását, megszüntetését követelné meg? És: ki/mi az, aki/ami egy iskola színvonaláért felel, annak minőségéről dönt, illetve kvalitását előmozdítja (netán hátráltatja)? Ez több összetevő következménye, ezért az ilyet még a többség társadalmában is komolyan mérlegelni kell (az iskola fontos tényező minden közösség életében!), nemhogy kisebbségben. Ami nem azt jelenti, hogy kisebbségben megelégedhetünk alacsonyabb színvonallal is – ellenkezőleg: kisebbségben magasabb színvonalra kell törekedni, azt kéne elérni!
Persze, nem olyan egyszerű és könnyű ez. Sok múlik a helyi lehetőségeken is, meg aztán a legjobb iskolában is akadhat egy „félresikerült” osztály. Kutyából nem lesz szalonna: azt minden tanító tudja, hogy ha gyengébb képességű gyerekek jönnek össze egy osztályban, azzal a legjobb tanító sem tud csodákat művelni. Mert ilyen is előfordul.
Tudom, miről beszélek. Egyrészt saját pedagógiai gyakorlatomra hivatkoznék, másrészt szerkesztőként végigjártam szinte az összes szlovákiai magyar tanítási nyelvű alapiskolát. Meglehet, azóta változott a helyzet, de akkor sem hiszem, hogy akadna olyan iskola, amelyet gyenge minősége miatt be kéne zárni. Iskolalátogatásaim legfontosabb tapasztalata az ottani légkör volt. Pars pro toto: egy iskola konyháján elmondták, hogy a petrezselymet a levesbe a saját kiskertjükből hozták, mert hiszen „a mi gyerekeinknek főzünk”.
Valami hasonló működött az oktatásban is. Ott a „petrezselyem a mi kiskertünkből” az az otthonos légkör volt, hogy egymás közt voltak, s a gyerekek megtanulták a magyarságukat becsülni. Ez nem kevés, de persze nem minden.
A problémák másutt keresendők. Vegyük már észre, hogy ahány iskolaügyi miniszter, annyi iskolareform van kilátásban. Ezt a nevelésben nem lehet csinálni, itt bevált értékre kell építkezni, bevált módszerekkel, mivelhogy a gyerek nem kísérleti nyúl. Mindig mindent másként akarnának csinálni, állítólag tiszta vizet önteni a lavórba, s közben az úgynevezett piszkos vízzel kiöntik a gyereket is. Pedig fontosabb volna többre értékelni a tudást, s több odafigyeléssel képezni a tanítókat. Úgy megbecsülni, hogy ezt a hivatást, ezt a rendkívül fontos, életbevágó hivatást (a jövőnkről van szó!) a lehető legjobb elmék gyakorolják. Ezt úgy lehetne elérni, ha fölöttébb megbecsülné a társadalom a tanítót, megfelelő magas fizetést juttatna neki – s akkor számon is kérhetné tőle a maximális minőséget. De amíg mindenféle melléktevékenységgel kénytelen kiegészíteni bevételét, ahelyett, hogy szakmai tudását mélyítse, ez nem fog menni.
Ha valamit megkövezni kéne az iskolák minősége miatt, az maga a rendszer, amely a tanítót a kommunista idők gyakorlata értelmében a társadalmi megbecsülés perifériájára szorította. A tanítótól mindenki a kéthavi nyári szünidőt irigyli, a munkáját viszont már nem, sem a fizetését. Az sem mellékes, hogy a nemzetiségi iskolától eleve több várható el, már csak azért is, mert több a dolga: egy tantárggyal több! Ezt értelmezhetjük tehernek, nyűgnek, bárminek, pedig egyszerűen csak olyan többlet ez, amit kisebbségben el kell viselni. Olyan többlet, amely gazdagságot jelent, mint ahogy minden tudás gazdagság.
S aztán van még valami: a tanító társadalmi helyzetét kompetenciája is mutatja. Az a helyzet, hogy elvettek tőle szinte minden eszközt, amellyel méltóságát, méltányosságát, becsületét, presztízsét alátámaszthatná. A tanítót nem tekintélyként értelmezik, hanem a szülők gyerekeinek szolgájaként. Ugyan mivel vehetné rá a tanító a gyereket a jobb tanulásra, udvarias viselkedésre, ha szinte kizárólag a gyerek jogait ragozzák, a tanítónak viszont csak kötelességei vannak? És miért van az, hogy magasabb műveltség nélkül és mindenféle kétes üzelmekkel többet lehet keresni, mint tanítással? A szülő is gyakran úgy képzeli, hogy joga van bemenni az iskolába „rendet” csinálni, mert ő jobban tudja, mit és hogyan kell az iskolában tanítani meg nevelni. Ki védi meg az ilyen támadástól a tanítót?
A magyar iskolák értékelésekor azt is figyelembe kell venni, hogy milyenek az elvárásaink: ha például a szlovák nyelv elsajátításával kapcsolatban elérjük azt, hogy a magyar gyerekből becsületes magyar embert faragtunk, aki iskolázottságának megfelelő szinten bírja a számára idegen szlovák nyelvet, akkor rendkívül sokat értünk el. Ne álmodozzunk anyanyelvi szintről, ez fölöttébb ritka, az anyanyelv lehető legjobb elsajátítása sokkal fontosabb. Az érvényesülés sem ezen múlik, hanem a szakmai rátermettségen. Hiszem és vallom, hogy egy jó kőműves többet ér, mint egy rossz mérnök. Ugyanakkor a jó anyanyelvi képzéssel kiváló mérnököket, orvosokat, egyéb diplomás szakembereket (is) tudunk nevelni – olyanokat, akik megmaradnak nekünk magyaroknak, s tovább viszik őseink üzenetét.
