Jó sok éve már, hogy nagynénémet faggattam arról, milyen volt, amikor egyik napról a másikra Csehországba vitték az egész családot. Miközben beszélt, nem engedte, hogy fotózzam. Csak a két összekulcsolt kezéről készült néhány kép…
Mintha csak tegnap történt volna, úgy tudta felidézni a sok évtizeddel ezelőtti döbbenetet. Merthogy felfogni nem tudta akkoriban senki, miért is kell elhagyni a drága szülőföldet. Ő volt a családban a legnagyobb gyerek, tizenhat éves. Neki már dolgoznia is kellett, sokkal keményebben, mint otthon. Nem volt rossz soruk a cseh gazdánál, de magáért beszél, hogy apja, az én nagyapám, aki soha életében egy könnyet sem ejtett, egy éjszaka, a fal fele fordulva elsírta magát. Hiányzott neki a búzaföld, kasza alá érett otthon a gabona – magyarázta nagynéném, aki azóta már az igazak álmát alussza.
Milyen ember volt Esterházy János? Erről kérdeztem egy szép napon Judit nénit, aki órákig mesélt, nemcsak a nagyszerű emberről, de a régi Pozsony is valósággal megelevenedett a szemem előtt. Szinte ott jártam én is a Korzón, valamikor a két világháború között, amikor még a háromnyelvűség jellemezte az egykori koronázó várost. Egy korábbi alkalommal elmesélte azt is, hogyan veszítette el élete nagy szerelmét, a második világháború végén… Ma is beleborzongok… Jövök még, ígértem, hiszen évek óta ismertem, tiszteltem és szerettem ezt a nagy tudású „őspozsonyit”, de nem sokkal ezután megbetegedett, és ő is a másvilágra költözött.
Nekem nincsenek nagyszüleim, ott maradtak Auschwitzben. A szüleim csodával határos módon menekültek meg a haláltáborból – betegen, csontsoványra fogyva. A fél város odaveszett a második világégésben… De nemcsak a borzalmakról, hanem arról is beszélt egy riportalanyom, hogy a munkatáborban hogyan mentette meg egyik zsidó a másikat az éhenhalástól. Vidám és emberi történetet idézett fel a sötétség korából. Meg arról is, hogy ősei hagyatékát kutyakötelessége őrizni és ápolni. Nem szabad felejteni, de tovább kell lépni, mondta bölcsen.
Nem szabad feledni és nem is lehet feledni. Szinte hihetetlen, de hetven év távlatából is pontosan lehet emlékezni arra, hogyan vitték el az ember gyerekét, alig tizennégy évesen Németországba. Zoli bácsit hosszú órákig hallgattam. Néha elcsendesedett, könny szökött a szemébe, annyira feltolultak benne az érzések, s rátörtek a régi emlékek. Talán behegedtnek hitt sebeket is felszakítottunk… Én alázattal és csendesen, olykor gombóccal a torkomban és könnyes szemmel hallgattam. Leventeként került Németországba a második világháború végén. Kilenc kalandos hónap után térhetett vissza imádott szülőfalujába.
Hogy is volt az 1965 nyarán, Laci bácsi? S a nagy dunai árvíz egy kulcsodi vezéralakja és egy másik bácsi, aki szintén aktívan vett részt a mentésben, mesélni kezdett. Hogy mentettek embert, állatot, mihez kezdtek, miután az ár levonultával, kártyavárként omlott össze az összes ház az egyik utcában. S micsoda összefogás kellett ahhoz, hogy szinte a semmiből, a meggyötört, elfásult emberek újra felépítsék a falut! Felejthetetlen és csodás fél nap volt ez, terepszemlével. Azok mutatták meg, hol és hogyan szakadt át a gát, akik ezt a saját szemükkel látták, anno ötven évvel ezelőtt.
S hogy miért soroltam fel hamarjában néhány számomra is maradandó emléket? Mert ők az én hőseim. Az ilyen emberekkel való találkozásoktól szép a mi szakmánk. Ők a krónikások, akik nagy tudás birtokában vannak. Őket kellene kifaggatnunk, míg még köztünk vannak. Nekünk már történelem, amit ők még saját bőrükön tapasztaltak meg. Az unokák már nem akarják elhinni, hogy ez megtörténhetett, mondta ez egyik nagy mesélő. Hát ezért. Hogy lenyomat maradjon bennük is.
