Műterem látogatáson Kalita Gábornál

Kalita Gábor, a Pozsonyi Magyar Galéria kurátora, közíró, festőművész a határon túli magyar kultúra ápolása érdekében kifejtett életművéért a magyar kultúra napján kapta meg a Kultúra Lovagja címet. Műtermében beszélgettünk életpályájának legjelentősebb állomásairól.

Január 22-én a Magyar Kultúra Lovagjává avatták. Milyen érzésekkel fogadta az elismerést?

Amikor a hír hallatán kortárs képzőművész, tollforgató barátaimat meghívtam egy koccintásnyi italra a Szlovákia Képzőművészeti Uniójának művészklubjába, már a beszélgetés kezdetén jót vigadtunk azon, amikor azt találtam mondani: – Egy életmű díj elsősorban annyit jelent, hogy – megöregedtünk. Persze, jelenti a biztató folytatást is. A közösségszervező, az önzést nem ismerő, örökmozgó, szervező ember számára, aki mondhatná azt is: elég volt az önkéntességből, söpörtem én eleget, söpörjön már más is… No és nekem, valamint a hasonló gondolkodású, nem csörtető, nem mások hátán taposó, korábban nem az átkos szekerét toló keresztény ember számára megállás csak akkor lesz, ha majd a jó Isten magához szólít. Vagyis az ilyen rangos díj erőt, biztatást adhat majd a hosszú évtizedek tapasztalása utáni további szervezői, művészi tevékenységhez.

A Magyar Kultúra Lovagja- oklevél, évkönyv és az emlékérem (Fotó: Hideghéthy Andrea/Felvidék.ma)

Maga a lovaggá avatás ünnepsége miként zajlott?

Őszintén megvallom, nem gondoltam, hogy a magyar kultúra napján, Budapesten, a Stefánia Palotában egy ilyen rangos, nemzetközi lovaggá avatási rendezvény részese lehetek. Ugyanis utóbb tudtam meg, hogy a Magyar Művészeti Akadémia által is támogatott eseményre 195 ajánlás érkezett. Öt kontinens tizenkét országának 194 lovagja döntött arról, hogy a 195-ből 26 kiválasztottat avatnak lovaggá, hárman pedig az apród címet nyerik el. A lovagrend alapítója Nick Ferenc elnök – aki maga a lovaggá ütés ceremóniájának mestere volt – beszámolójában elmondta: a cél az, hogy a világ minden táján élő, a magyarság megmaradásáért, a magyar kultúráért, tartalmas közéletért ténykedő lovagok a jövőben is kapcsolatban legyenek, segítsék egymás munkáját, továbbra is támogassák az egyetemes magyar kultúrát. Az 1998-ban alakult Lovagrend eddig számos jeles személyiséget emelt soraiba. Például az elmúlt évben a Felvidékről Duray Miklós közíró, volt politikus és Szarka Tamás, neves zenész avattatott lovaggá. De olyan nevek is szerepelnek a korábbi évek névsorában – több esetben in memoriam odaítélés alapján – mint Jókai Anna, Habsburg Ottó, Wass Albert, Esterházy János, Reményik Sándor, Papp Lajos, Böjte Csaba, Sass Szilvia, Jankovics Gusztáv és mások.

Közíró és festőművész. Pályája során ez a két műfaj miként kapcsolódott össze?

Jó kérdés, s talán a legtalálóbb választ erre földim, az a Duba Gyula író adta meg, aki a toll mellett értője a képzőművészetnek is, aki a Pozsonyi Magyar Galériában számos kiállításunkat nyitotta meg, aki a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. Ő az egyik pozsonyi önálló kiállításom alkalmával megemlítette: – Kalita Gábor az az alkotó, aki egyszerre műveli az írást és a festészetet. – Valóban. Mind az írásban, mind a festészetben az eszme, a gondolat szikrája az, amely az alkotást alkotássá varázsolja. A többi az már csak a begyakorolható, megtanulható technika, mind az írás, mind a képzőművészet területén. A gondolat mögött viszont támaszként ott rejlik egy „apró” fogalom, ami persze nem terem minden bokorban, amit – tehetségnek hívunk. S talán ezért kezelhető ez már szinte történelmi tényként, hogy a festők, s a tollforgatók mindig is jó barátságban voltak egymással. Vagyis, ahogy egymás között szoktuk mondani: egy húron pendülünk.

Az emlékérem (Fotó: Hideghéthy Andrea/Felvidék.ma)

Ennek a kettősségnek a kialakulásáról, pályája kezdetéről hallhatnánk valamit?

Szülővárosomban, a magyar történelem egyik végvári székhelyén, Léván nőttem fel. A kiegyensúlyozott, szép gyermekkor, a város festői környezete, domboldali szőlőink, gyümölcsöseink a természet és szabadság jelképei voltak számomra. A szülői törődés, szeretet, az idősebb testvérek gondoskodása alakította ki azt az érdeklődési kört, ami a rajzolás, a kreativitás felé vitt. A házunk melletti betonjárdán készültek első, színes krétás „monumentjeim,” a design világát a klasszikus gitárom elektromos gitárrá való alakítása indította számomra. Ezt a tervemet küldtem el az Ezermester anyaországi lapba, amelyet közöltek, díjaztak. Ezzel kezdődött el az én levelezői, tudósítói pályám, s csodák csodájára, nemzetiségi lapjainkban sorra jelentek meg az írásaim. Közben eljártam egy Budapestről nyaranta édesanyja házában, a szomszédságunkban üdülő Szabó Lajos nevezetű festőhöz, aki a tájfestészet, és az egyszerű portréfestészet alapjait ismertette meg velem. Később, ipolysági diákként egy levelező kör tagja lettem, ekkor számos tudósításom, riportom jelent meg, így érettségi után a Hét szerkesztősége kért fel, legyek a munkatársa. Előtte főiskolára is jelentkeztem, de 68 után édesapám a Husák rezsim „jóvoltából” úgymond indexre került. Ugyanis a szülői munkaközösség elnökeként a magyar iskolák megmaradásáért, bővítéséért a pártszervekkel amolyan közelharcot vívott, így a továbbtanulásról akkor – lemaradtam.

Indult a riporteri pálya, közben Prágában és Pilsenben katonáskodtam két évig, szerencsémre – kreativitásom révén itt is az alkotói szférában tevékenykedhettem. Kiállításokon, barátaim műtermeiben itt ismerkedhettem meg azokkal az új, elvont képzőművészeti irányzatokkal, amelyeket aztán a későbbiek folyamán hasznosítani tudtam.
Majd a szerkesztő-riporteri pálya lehetővé tette, hogy, ismert festők, képzőművészek, szobrászok – műhelyeit látogathattam, követhettem a nem angazsált undergroundok szívritmusát, a velük készült beszélgetések sorát közölték nemzetiségi lapjaink. Közben távúton tovább képeztem magam zsurnalisztikából, elmondhatom, hogy a rendszerváltásig több ezer riport, tárca, elbeszélés jelent meg a tollamból. 1985-től kezdődően – a mai napig – már rendszeresen kiállítottam képzőművészeti alkotásaimat.

Elemzés (Fotó: Hideghéthy Andrea/Felvidék.ma)

A határon túli magyar kultúra ápolása érdekében kifejtett életművéért részesült a magas rangú elismerésben. Mely írásai, illetve képei fejezik ki leginkább alkotói egyéniségét?

Ami a publicisztikát illeti, a kis létszámú hetilapok kulturális rovataiban a képzőművészet frontján lavíroztam, ugyanis itt lehetett becsempészni írásos portrékat olyan kimondottan tehetséges emberekről, akik korántsem voltak a rendszer kedvencei, akik vagy saját konokságuk, vagy szüleik révén nem tanulhattak tovább.
Itt kell megemlíteni, hogy ez a hatvannyolcas események után különösen érintette a képzőművészeti továbbképzést, hiszen itt Pozsonyban több esetben voltam szemtanúja annak, hogy még a rendszerpárti értelmiségi, angazsált képzőművészek, vagy a munkásosztály kiemelt embereinek gyerekei sem könnyen jutottak be a főiskolákra, akkora volt a tülekedés. Ez tette, teszi specifikussá a mai nemzetiségi képzőművészeti életet – amit az anyaországban nemigen értenek – hiszen, amint mondják, teher alatt nő a pálma, talán ezért is van ma a Felvidéknek ennyi, igazán kiváló képzőművésze.

Színes dia-fotóival illusztrált, sokszor dupla oldalas riportjai annak idején a Hét kulturális hetilapban sok olvasót vonzottak…

Ez abból adódott, hogy az emberek – a szocialista szürkeségben – elemi módon vágyódtak az érdekességek iránt. A Hét egyik legkiválóbb publicistája, földim, Ozsvald Árpád, költő, író, szerkesztő volt a tudora annak az egyszerű retorikán alapuló kapcsolatunknak, hogy: – ha már egyszer kint vagy, hozzál valami érdekeset. – Hoztam. A Kamenicky Senov-i világhírű kristálycsillár gyár bemutatásától kezdve az eperjesi Rákóczi Ház történetének leírásáig, nem beszélve a képzőművészettel kapcsolatos „talentum felfedező” írásaimról. Az ő révén váltam én is a régi magyar könyvek gyűjtőjévé, ma is őrzök sok száz míves kivitelezésű, száz évnél is korosabb könyvkülönlegességet.

Atelier Gabriel Műterem (Fotó: Hideghéthy Andrea/Felvidék.ma)

A rendszerváltás milyen fordulatot hozott publicisztikája területén?

Ennek némi előzménye is volt, vagyis szerkesztőségünk egyik kommunista pártbeli tagjának köszönhetően 1988-ban kénytelen voltam elhagyni a szerkesztőségemet. Amint mondani szokás, hogy minden rosszban van valami jó, ekkor is ez történt.
A szabadfoglalkozású újságírói poszt sok lehetőséget adott számomra. Közben „átcsúsztunk” az új rendszerbe, kiadót, s reklámügynökséget alapítottam. Társaimmal akkor adtam ki a két havonta megjelenő lapot, az – Érdekes Újság – Kupola című képzőművészeti közlönyt -, éppen akkor, amikor sorra hullottak el a magyar nemzetiségi lapok. Ezen kívül több képzőművészeti katalógust is megjelentettem az Ateliér Gábriel kiadómban.

Az elektronikus médiákban megjelenő írásai a bátor sajtó szelét elevenítik fel.

Több mint négy évtizedes tollforgatói ténykedésem utolsó tíz évében valóban az a jobbító szándék vezérel, ami bizony nem mentes a kritikától sem. Sok, még jelenleg is regnáló nemzetiségi politikusunk viselkedése is a társadalmi besimulás viselkedésformáját követi, valószínűleg arcvesztésük következtében. Persze, amikor a közember azt érzékeli, hogy egy-egy politikusunk odaáll egy rossz múltú, volt kommunista mellé, legyen szó közösségszervezőről, vagy művészemberről, a kisember – hallgat, nem tiltakozik.
Aztán az ilyen megélt élménynek – következménye lesz: nem megy el szavazni, csak azért, mert a mai felvidéki magyar ember igenis tájékozott. Így aztán a politikus mesélheti nekünk, hogy a választók érdektelensége miatt bukott meg egy-egy párt, vagy, hogy műveletlen a választó, többé senki nem hisz neki. Az arcvesztés – ekkor következik be. Ezzel a témával foglalkozó egyik írásom, Amit elhallgattunk. Korábbi írásaim – a Strómanok lepték el a Kárpát-medencében zajló földtolvajlásokat tárta fel, amely helyzetben bizony nemzetiségi politizálásunk korántsem volt határozott. Amit nem adhatunk fel cím alatt jelent meg a – vissza kell követelni Európa s egyben a felvidéki magyarság elkobzott kereszténységét – témakörben közölt írásom. A címeket sorolhatnám tovább, persze olvasóink türelmét kímélve – inkább kiállásra buzdítok mindenkit. Közös nemzetiségi ügyeink mellett mindig is az egységes kiállás a fontos. Az alibizmus, az önzés, az elhallgatás – egy etnikum esetében is – a vesztés, a megsemmisülés szinonimája.

Egy kiállítás képei (Fotó: Hideghéthy Andrea/Felvidék.ma)

A képzőművészet – a szíve csücske…

Valóban. Önnek is megmutatom itt a műtermemben azt a két portrémat, amelyeket 1965-ben festettem még Léván, és amelyek – persze mások biztató hangja mellett – szinte hozzám szóltak: folytasd… Talán ezért is kapta a Patina 50 címet az az életmű kiállításom, amelyet Léván a Reviczky Házban, majd Ipolyságon rendeztek meg földijeim életjubileumom alkalmából.

1998 érdekes dátum az Ön és művészbarátai életében…

Így van. Ekkor alakítottuk meg a Pozsonyi Műtermek szabad művészeti társulást, melynek tagjaival elsősorban Pozsonyban állítottunk ki, majd 2006 egy újabb mérföldkő a „csapat” életében.

Ekkor alakították meg a Pozsonyi Magyar Galériát. Hogyan emlékszik erre az eseményre a PMG művészeti vezetője?

Igen, a Csemadok központi épületének nagyterme adta a helyszínt, a Szövetség a Közös Célokért Társulás – más társszervezetekkel – karöltve nyújtotta azt a támogatást, amelynek köszönhetően tíz év alatt felöleltük az egész Kárpát-medencét. Vagyis – amint erről a tavalyi Jubileum – 10 című kiállításunk alkalmával is elmondtam, összesen 95 kiállítást szerveztünk, ebből 54 a határainkon kívül került megrendezésre.

A három grácia – patinált asszamblázs -2014 – mellette – Gaudí virágja, vegyes technika – 2012 (Fotó: Hideghéthy Andrea/Felvidék.ma)

Milyen tervei vannak 2017-ben?

Pihenni is szeretnék, rendezni gyűjteményeimet, archívumomat és sok-sok képet festeni, számos segítő szándékú értekezést írni. Ez az álmom, amibe azonban a terveim rendszerint bele „kotyognak”. Ugyanis az idén az Esterházy János Emlékév lesz a Felvidék egyik legnagyobb eseménye. Márciusban emlékezünk a mártír halálának 60. évfordulójára. S mivel a Pozsonyi Magyar Galéria egyik gyűjteményének a címe Hommage a Esterházy János festménygyűjtemény és grafikai gyűjtemény, így márciusban indítjuk ismét kárpát-medencei vándorútjára ezt az eddig 35 alkalommal kiállított, bemutatott, számos szakmai, s erkölcsi elismerést kivívott tárlatot. Természetesen, a Pozsonyi Műtermek tagjaiként egyéni csoportos kiállításokra is készülünk – 2017-ben.