Gyérülő madárvilágunk egyik nagy vesztesége volt a nagy túzok (Otis tarda) múlt század utolsó harmadában történt kipusztulása, amely annak ellenére bekövetkezett, hogy például az Alsó-Csallóközben, Csallóközaranyos térségében egy jelentős kiterjedésű túzokvédelmi területet is kijelöltek, ahol fokozott védelemben részesítették ezeket a nagy testű, de mégis röpképes madarakat.
A teraz.sk hírportál arról számolt be, hogy az idén mintegy ötszázra tehető azoknak a túzokoknak a száma, amelyek a Pozsony fölötti térségben található Ürgemező nevű madárvédelmi területen töltötték a telet, s ez a populáció az elmúlt húsz esztendőben a legszámottevőbb. Tehát akkor hogyan is állunk túzokok dolgában? Hogyan létezik, hogy már nincsenek, de mégis vannak?
A válasz egyszerű. Mint minden madár, úgy a túzok is ott van otthon, ahol fészkel és szaporodik. Nálunk sajnos a túzokok már nem fészkelnek és szaporodnak, ám ez nem azt jelenti, hogy időnként nem jelennek meg a magyar-osztrák-szlovák határvidéken, ahova elsősorban Ausztriából érkeznek áttelelni. S így akár azt is mondhatnánk, hogy a túzokok „hármas állampolgárok”, s ennek köszönhetően nem csak fényképeken és régi természetfilmeken láthatjuk Csallóköz egykor volt madarait, amelyekről hajdanán számos szólásmondás járta, mint például jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok…
Az utolsó szlovákiai túzok az ezredforduló idején múlt ki, s mint faja utolsó honi képviselőjének az volt az érdekessége, hogy mesterségesen megtermékenyített tojásból kelt ki és életét szigorú őrizetben tengette.
Mint arról az idézett hírportál is beszámolt, március 4-én nagy sokadalom figyelte az említett madárvédelmi területen az ott telelő túzokokat, akiket még a környezetvédelmi tárca viselője is „megtisztelt” érdeklődésével…
