Pár hete bombaként robbant a hír, hogy Marian Kotleba és pártja Rimaszombatban ünnepli a Tiso-féle bábállam megalakulásának aktuális évfordulóját. Miután sorra jelentek meg az akciót elítélő nyilatkozatok, a rimaszombati polgármester is sajtótájékoztatót tartott, és kijelentette, hogy Kotleba nem jön Rimaszombatba, mindössze hírügynökségi játékról volt szó, szerették volna ugyanis megmutatni, hogyan is működik a jelenlegi kormány, amely folyamatosan manipulálja a közvéleményt.
A tervezett (?) akcióra válaszul a Naša Sobota Polgári Társulás vitaestet szervezett, amelyen Andrej Bán társaságában nyolc közéleti személyiség (többségük régióbeli) vitatkozott arról, miért is fajultak el idáig a dolgok, s miért masírozhatnak szélsőségesek az utcáinkon, de arról is, mikor lesz már vége a posztmečiari időszaknak.
A tömeg moraja elnyomja a művészi élményt
Bejárat a színházterembe a Ganevia Galérián át, az ajtóban egyik magyar ismerősöm Szabadság! – felkiáltással üdvözöl, míg egy zöldruhás férfi Na stráž-zal jelzi, hogy ők is itt vannak. Mármint Kotleba emberei. A kiállító teremben a Magán Szakközépiskola (Hotelakadémia) diákjának, Matej Kováčnak Auschwitzban készült fotói láthatók. Még így, több mint 70 év távlatából is megborzongok, de gyorsan ki is esek a szerepemből, egyik ismerősöm ugyanis hangosan rám köszönt: Mi lesz itt, Auschwitz-megemlékezés?
Az első sorban állok, de a Szlovákia legjobb ifjúsági gitárosának választott Adam Korcsog szívszorító játékából szinte semmit se hallani, az egyre növekvő tömeg moraja elnyomja a művészi élményt, az egyik szervező éppen a városi rendőrséget próbálja mozgósítani, miután észreveszi, hogy Kotleba zöldinges kopaszai is megjelentek a színen.
Miután a tömeg elfoglalja a helyét a nézőtéren, a színpadon megjelenik az est moderátora, Andrej Bán is, hányaveti módon, zsebre tett kézzel, s bejelenti a Magán Konzervatórium alkalmi együttesét, akik a Schindler listája főcímzenéjét játsszák el a közönségnek. Mindenki udvariasan tapsol, még a zöldruhások is.
Bán bemutatja a vitaest résztvevőit, hét férfit és egy nőt. Úgy is oszthatnám őket, hogy négy szlovákot és három magyart (közülük kettő magyarul is köszönti a nagyérdeműt), valamint egy fél(ig) magyart. S talán csak abban egyeznek meg – egy kivételével –, hogy mindannyian ebből a régióból származnak, többen közülük ma is itt élnek. Az egyetlen kivétel, Ravasz Ábel, a Purt révén kötődik a régióhoz.
Egy multikulturális városban semmi keresnivalójuk a fasisztáknak
Bán először arra kéri a résztvevőket, hogy értékeljék a jelenlegi helyzetet, különös tekintettel a régióra. Van, ami teljesült a kormányprogramból – kezdi nem túl meggyőzően Michal Bagačka, Nyustya polgármestere, a Smer parlamenti képviselője. De az eredményeit már Šimko folytatja: méregdrága városi padok, botrányokba keveredett szociális üzemek stb. Bagačka szerint a legnagyobb gondot az emberi kapcsolatok kiüresedése és a szociális helyzet jelenti, s ezeknek köszönhetően léphettek színre és befutó helyre a szélsőséges elemek.
A többiek sokkal keményebben fogalmaznak, nem működik az iskola- és az egészségügy (Pavel Sibyla), kritikus a helyzet nemcsak a gömöri régióban (Šimko József), a paradoxok korát éljük (Martin Klus), vannak vidékek, ahová még választások előtt se jutnak el a politikusok (Ravasz Ábel), az internetes hazugságok korát éljük (Ondrejcsák Róbert). Nem véletlen, hogy most is én vagyok itt az egyedüli nő, akik minden téren eleve hátrányos helyzetből indulnak (Viera Dubačová), Rimaszombat mindig is multikulturális város volt, ezért semmi keresnivalójuk nincs itt a fasisztáknak (Simon Zsolt).
A mintegy 20 tagú zöldruhás alakulat ezt már nem tűrhette (igaz, már Klus megszólalásánál is hevesen pfujoltak), s amikor egyikük végre szót kap (ő Milan Mazurek, Kotleba parlamenti képviselője), példát kapunk abból, mi következ(het)ik majd, ha netán hatalomra kerülnek. „Hogy nevezhetnek Önök – akik 25 év alatt szétrohasztották az országot –, minket fasisztáknak?” – teszi fel a nem is költői kérdést, s egyúttal választ is kapunk arra, miért is kerülhetett be ez a párt a parlamentbe, s miért is lehetett Kotleba megyeelnök.
Korrupció és munkahelyteremtés
A vitaest további részében már elharapódzik az adok-kapok, s miután a felek jól odamondogattak egymásnak (mondhatnánk erre, tényleg semmi új a nap alatt), a vitaest talán legcivilebb résztvevője, Pavel Sibyla politológus a történelemoktatás hiányosságaira hívja fel a figyelmet. S arra, hogy elfelejtettünk elszámolni a múltunkkal, így a fasiszta szlovák állammal, a kommunista rendszerrel, ahogy a mečiari vadprivatizációs időszakkal is. Nem véletlen, hogy a lakosság többségének a begyét a korrupció bántja, s mint elhangzik, sikerült a rendszerváltás utáni kormánygarnitúráknak a privatizációs botrányokat a szőnyeg alá söpörni, legfeljebb a kis halak kerültek a hálóba.
Valaki a romániai példát hozza fel, de rögtön kiderül, az se jó, ugyanis a legutóbbi választásokon a legkorruptabb társaságot választották meg ismét. Többek szerint nincsenek megfelelő törvények, nem működik az ügyészség, a rendőrség, mások szerint a törvények betartásával vannak elemi problémák.
Šimko nem érti, miért Nyitrára és a nyugati régióba telepednek le a külföldi befektetők, amikor arrafelé már lasszóval kell fogni a munkaerőt. „Nem lapátot kellett volna küldenie a miniszterelnöknek, hanem leülni vele tárgyalni” – vág vissza erre Ondrejcsák honvédelmi államtitkár, aki szerint Fülekre és Tornaljára is érkeztek befektetők.
A mečiari rendszer még mindig kísért
S itt jutunk el a vitaest utolsó pontjáig, a mečiari amnesztiákig, Bán rögtön fel is szólítja Mazureket, nyilatkozzon, hajlandó-e pártja támogatni a mečiari amnesztiák eltörlését. „Ha ez együtt jár Kováč amnesztiáinak az eltörlésével, akkor igen” – jön a válasz, s a többiek is egyetértenek az ügyben. „Ne legyünk naivak, hogy ezzel a lépéssel véget ér a mečiarizmus” – mondja Sibyla, amely szerinte beivódott a génjeinkbe, s gyógyíthatatlan károkat okozott Szlovákiának.
„Mi lesz akkor, ha Mečiar betartja fenyegetőzését, s az amnesztiák eltörlésével Fico és kormányának hatalma is megrendül?” – kérdezi az egyik néző, mire Klus vigyorogva válaszol, annál nagyobb örömmel szavazza meg akkor azokat.
Simon a kilencvenes években a saját bőrén tapasztalta meg a maffia módszereivel dolgozó mečiari rendszert, ezért ideje, hogy néven nevezzük a gazembereket – teszi hozzá, s valahogy különös egyetértés alakul ki a vitaest végére.
