Valami bizsergett ott legbelül, a szívünk tájékán. Miközben szakadó esőben, térdig sárosan énekeltük a magyar himnuszt. Közöttünk megbújtak a titkos rendőrök, akik árgus szemekkel figyeltek bennünket, de mi nem törődtünk velük. Szabadnak és boldognak éreztük magunkat ott, a pozsonyligetfalui Petőfi-szobornál.
A csodálatos pozsonyi egyetemista évek után, amikor többek között „megdöntöttük” az átkos rendszert is, következtek a dolgos hétköznapok. De március 15-én mindig elzarándokoltunk szent helyünkre, a Petőfi-szoborhoz, Radnai Béla monumentális művéhez. Micsoda öröm volt, amikor kiderült, hogy ez a csodás alkotás méltóbb helyre, a városközpontba, a Medikus kertbe kerül!
Szerencsésnek mondhatom magam, mert az elsők között láthattam a gyönyörűen felújított szobrot, még a restaurátor műhelyében. Kifaggathattam azt az embert, akinek keze nyomán a sok szenvedést elviselt, bántott, megrongált márványszobor, valóságos főnixként éledt újjá. Nem álltam meg, hogy végig ne simítsak rajta, amikor eljöttem. Visszavárunk, Petőfi!
Valóságos örömünnep volt, amikor teljes pompájában csodálhattuk meg lánglelkű költőnk hófehéren vakító szobrát új, méltó helyén. S egy alkalommal jómagam is abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy megkoszorúzhattam – egykori igazgatóm, szép emlékű Dobos László társaságában.
Az évek repültek, s az egyik nemzeti ünnepen már óvodás kisfiammal és kis virággal érkeztünk a szoborhoz. A gyermek csak nézte, nézte, hogy milyen sokan helyezik el a hála és az emlékezés virágait Petőfi lábainál. Aztán, amikor az ünnepség végeztével az emberek már lassanként hazaszállingóztak, odament a szobor talapzatához, és ő is odarakta a rengeteg virág mellé, amit ő hozott, s szépen elrendezgette. Rám mosolyogva csak ennyit mondott: Látod, anya, most én is megkoszorúzom Petőfi Sándort? S kis kezével végigsimított a márványon…
Találkozunk a Petőfi-szobornál. Ez volt a szlogenünk hosszú évtizedekig, hiszen ha másutt nem nagyon, ott minden év március 15-én találkoztunk régi kedves ismerőseinkkel, néhány puszi, ölelés, keresetlen szó reményében. Még a lépteink is könnyebbé váltak, amikor az ünnepséget követően hazaindultunk. Jó volt érezni, hogy összetartozunk.
Az évek szinte észrevétlenül suhantak. Ma Dunaszerdahelyre visz az utam, hogy ott hajtsak fejet hőseink előtt, akik bátrak voltak és mertek. De lélekben ott lesz velem egykori óvodásom, aki ma már egyetemista és a komáromi Klapka-szobornál fog emlékezni. Gondolni fogok szeretett régi pozsonyi ismerőseimre, akik fagyban, sárban, szélben, bágyadt napsütésben minden évben ott voltak és vannak Petőfi monumentális szobránál. Kívánom mindenkinek a bizsergést, ott legbelül, valahol a szív tájékán. Összetartozunk!
