Kassák Lajos 130 évvel ezelőtt, március 21-én született Érsekújvárott. S az idén lesz 50 éve, hogy elhunyt. Életét és korát önéletrajzi ihletésű verseiből, s még inkább önéletrajzi regényéből, az Egy ember élete című műből ismerhetjük meg.
A regénynek nemcsak a hangja, a témája is bámulatos. A téma eredeti, s Kassák féktelen őszintesége az, ami később nevét ismertté tette a magyarság előtt. Emberi és művészi sorsának mintegy negyven esztendején maga kalauzol végig bennünket a 20. század húszas, harmincas éveiben írt nagy sikerű könyvében.
A költő, grafikus a regényben származásáról így vall: „Az apám laboráns volt, az anyám mosónő. De én a dróthajú és pálinkát ivó rokonaimhoz tartozom. Ők már vasutasok voltak, fűtők és mozdonyvezetők.”
Gyermeki világának fájdalmasan szomorú szereplője az apa. Önéletrajzában így ír róla: „Tízéves elmúltam és még egyszer sem ütött meg az apám. És ez nem azért volt így, mintha én vagy a két lánytestvérem még egyszer sem érdemeltük volna meg a nádbotot. Más családban enélkül a szerszám nélkül nem lehetett volna boldogulni a gyerekkel, nálunk azonban elég volt, ha apánk csak ránk vetette a szemeit. Egyszerre meghunyászkodtunk, félresomfordáltunk, s csoszogó menésünkben benne volt a megbüntetett kutyák bűntudata és szívbéli alázatossága.”
A család megtartó ereje az édesanya, Istenes Erzsébet volt. Az író-költő mindig a legnagyobb szeretet és ragaszkodás érzésével szól róla.
Gyergyai Albert a költő életművét méltató tanulmányában joggal írja róla, hogy ezt a dolgos, hősies, szerény mosónőt az utókor majd egyszer a legjobb költőanyák közé iktatja, a Hrúz Máriák, az Ady Lőrincnék, a József Áronnék sorába.
„Tizenegy és fél éves voltam – olvassuk az önéletrajzban –, amikor a szülői tenyerek alól kiszedtem a horgonyaimat, járni kezdtem a magam lábán és saját fejemmel avatkoztam bele a magam sorsába. Komoly és látszatra nagyon megnyugodott emberke voltam.”
Kassák határtalanul büszke arra a mesterségre, amibe belekóstolt. „Teste és lelke volt annak – olvassuk az önéletrajzában –, amihez az ember hozzányúlt. A szerszámok fényesek és nehezek voltak, a vasrudakon éreztem az akaratot és örültem neki, hogy birkózni és verekedni kellett velük, ha valamit csinálni akartunk belőle.” Vágyai netovábbja volt bekerülni a gyárba. „Vagy százunkat vettek fel egyszerre, erős , nagydarab embereket, sovány, kiéhezett roncsokat, lármás kamaszokat, jó ruhákban és rossz ruhákban, ahogyan a szegénység idelökött bennünket.”
Az irodalomtól ekkor még távol van. A gyermekkor irtózása a könyvektől még benne élt. Azután kezébe kerül Petőfi. „Napokon keresztül, órák hosszat ültem Petőfi könyve fölött – vallja – és tanulmányoztam, hogy csinálja a verset.”
Ettől kezdve a munkásmozgalomnak és a verseknek él. „Nem széplelkű költő vagyok én, hanem egyszerű munkásember” – írja az Egy ember élete című művében.
Nem nyugszik bele, hogy úgy vannak a dolgok, ahogyan vannak, s az anyag átalakítása, a maga képére való átformálása, az az ő költészete.
