Gyurcsó István ismert költőnk versrészlete jut eszembe egyre gyakrabban. Nemcsak azért, mert az idén már 23. alkalommal szervezik meg szülőfalujában, Garamkövesden a Gyurcsó István szavalóversenyt, de versbarátként is felteszem olykor magamnak ezt a kérdést. Szervező emberként mondhatom, hosszú évtizedek óta szinte nincs olyan ünnep nálunk, ahol legalább egy vers el ne hangoznék.
S ide kívánkozik egykori kellemetlen élményem is. Amikor a tíz évig működő irodalmi színpadunk sorozatos fellépései alkalmával az egyik helyi tanítónő azt merészelte mondani nekem, hogy a verssel fogom kiűzni a kultúrházból az embereket. Persze, az én versszeretetemet nem befolyásolta, és szerencsére a versbarátokból összeállt csoport kedvét sem szegte.
Krédóként vallottam akkor is, ma is, hogy ha az embernek élményt adunk a vers üzenetével – megéri elmondani, színpadra vinni. Nekem akkor és most is, az ad visszaigazolást, amikor a verset nagyrészt figyelő (nem mindig értő) közönség szemében például könnyet látok csillogni. Már ezért megéri tolmácsolni a költő mondanivalóját. S mindig volt, van ilyen hallgató, néző ma is, aki ráérez a vers mondanivalójára.
Mert gyógyír a vers annak, aki azt megérti, érzi – örömét-bánatát, gondolatait, mondanivalóját megtalálja egy költeményben. Versek, költők sokaságát idézhetném, akik a kor, a történelem, a fájdalom, az öröm, a természet, a szerelem legszebb „húrjait” érintik egy rímben, vagy egy hexameterben, vagy stílusok tömkelegében.
Az egykori szavalóversenyek szervezésénél, a zsűrizésénél mindig elmondtam, hogy annak a tanítómnak vagyok örökké hálás, aki felismerte bennem – kisiskolás koromban – a vers szeretetét és színpadra állított. Mert aki megtalálja magát a versben, az egy életre hű marad a vers szeretetéhez, hiszen lelki társ és lélekerősítő a költemény, magányunkban, örömünkben, bánatunkban.
A szavalóversenyeknek már nemigen vagyok pártolója, kivéve, ha tehetségkutatás céljával szervezik. Nagyon sok kellemetlen tapasztalatot szereztem szervezőként, zsűritagként. Mert ha egy „jóindulatú” pedagógus vagy szülő a mindenáron győzelemre törekvéssel készíti fel a diákot a sokféle szavalóversenyre, akkor olykor a sikertelenség keserű élménye marad meg benne, örökre elvette a diák kedvét. A versenyzéstől legalábbis…
Nemrég egy kellemes meglepetésben volt részem. A párkányi nyugdíjas klubba kaptam meghívást, merthogy első alkalommal szerveztek versmondó délutánt (nem versenyt). Páran mertek csak szavalni a szépkorúak közül, de meglepetésemre Kosztolányi, Shakespeare, Ady igényes verseit adták elő vagy 50-60 hallgató előtt, síri csöndben. Mindenki köszönte az élményt s ígérték, hogy újra szervezik majd a jövőben is, mert jó volt hallgatni a költők lírai hangvételű műveit.
S ekkor válaszoltam magamban Gyurcsó kételkedő szavaira: igen, van visszhangja a versek üzenetének. Széppé, emlékezetessé tehetjük előadásának pillanatait, perceit mások számára is. Hagyjuk ezt örökül unokáinknak is!
Párkányban a Csemadok alapszervezet a költészet napjára hirdetett hasonló találkozót: „Hozzon egy verset magával!” felhívással.
