Az elmúlt néhány napban ismét tanúi lehettünk annak, hol tart jelenleg a szlovák demokrácia, és mire képes az a „hármaskoalíció“, amely jelenleg kormányozza Szlovákiát.
Amikor Andrej Danko, a szlovák parlament elnöke (az ország rangban második közjogi méltósága) törvény- és alkotmányszegésre ad parancsot hivatalvezetőjének, a polgár gondolkodóba eshet, mi jöhet még? Ha a parlamenti képviselőjének írt levelét avatatlan emberek felbontják és elolvassák, hová, kihez fordulhat panaszával? Hol tart a parlamenti demokrácia, ha éppen a parlamentben csorbulnak a jogok? Talán visszasüllyedtünk a mečiari időkbe, vagy még rosszabb: a kommunizmusba? (Emlékszem, a nyolcvanas években nagynéném levelei az akkori Nyugat-Németországból néha felbontva érkeztek hozzánk.)
Az ügy részletei, beleértve a szánalmas magyarázkodást, immár aprólékosan ismertek, így azok helyett tegyünk fel néhány kérdést. A botrányos ügy kapcsán érdemes elgondolkodni afölött, kinek az érdekeit szolgálta ez a – valljuk be – elég ostoba lépés. (Hiszen, mint kiderült, a parlamentbe névre érkező leveleket már Danko utasítása előtt is felbontogatták. Mi szükség volt ezt lepapírozni?)
Több, mint valószínű, hogy a szálak ezúttal is Robert Ficóhoz és támogatói köréhez vezetnek, hiszen ők a legérdekeltebbek abban, hogy ne kerüljenek újabb és újabb korrupciós ügyek napvilágra – mondjuk egy-egy levélből, amit ellenzéki képviselőnek címez az igazságérzetében sértett polgár – és továbbra is olajozottan működjön a köznek a magánzsebekbe történő beszerzése. A dörzsölt és hétpróbás Fico-csapatnak elég volt beinteni, hogy Danko, eleget téve egyre növekvő egójának és tisztogatási mániájának, nyakkendőjét morzsolgatva meglépjen egy ilyen törvény- és alkotmányellenes lépést. Aki végtelen hiúságában észre sem vette, ő fogja elvinni a balhét. Meg aztán ő is részese a köz magáncélokra történő beszerzésének.
Ne legyenek kétségeink afelől, hogy a kormánykoalíció valamennyi tagja sáros az ügyben. Hiszen elég volt megfigyelni a kiteregetett szennyes kapcsán a reakciókat. Andrej Danko hosszú hallgatás után visszavonatta hivatalvezetőjével a parancsot, a Smer-es Kaliňák belügyminiszter – akinek minisztériuma a közjogi méltóságok védelméért felel – azóta is sejtelmesen hallgat, a többiek meg ötölnek-hatolnak vagy a vállukat vonogatják.
Túléltük a legsötétebb kommunizmust, a hatásaiban mindent túlélő mečiari időket, de álmunkban sem gondoltuk volna, hogy a régi titkosszolgálati praktikák ma is folytatódnak. Ha ugyanis a parlamenti képviselők postáját felnyitják (és cenzúrázzák, hiszen sok levelet át sem adnak nekik), hogyan hihetnénk, hogy a parlamenten kívül nem történik ugyanez? Hogy az állami hivatalok alkalmazottait nem figyelik meg? Hogy az elektronikus postánk, a telefonhívásaink, a személyes kapcsolattartásunk anonim és érintetlen? Hogy az ellenzéki és parlamenten kívüli pártok vezetőinek köz- és magánéletében senki sem turkál, s a vállalkozók is nyugodtan alhatnak, abban a tudatban, hogy törvényesség van az országban, és a Nagy Testvért nem érdeklik az ő ügyei.
Számunkra, felvidéki magyarok számára (ismét) a legfontosabb tanulsága az ügynek, hogy vannak helyek, ahol az elv és az ígéret csak üres szónak számít, hogy vannak helyzetek, amikor először a saját háza táján kellene kisepernie a parlament egyes képviselőinek, aztán lehetne másokra mutogatni! Ma ez valahogy épp fordítva van, máshol a szálkát is ügyként kezelik, a saját portájukon meg hát azt a gerendát sem veszik észre!
A szerző az MKP Országos Tanácsának elnöke
