A nyári napforduló idején a Nap az égen a legmesszebbre van az egyenlítőtől, északi irányban. Ennek eredményeként ma láthatjuk a Napot a legtovább és ezzel kezdődik nálunk a csillagászati nyár is. Mi tagadás, hamisítatlan nyári idővel köszöntött be.
Míg nálunk ma van a leghosszabb nappal, addig a déli féltekén a legrövidebb, ott most van a téli napforduló. Holnaptól viszont már nálunk is kezdődik a visszaszámlálás, vagyis ismét lassacskán rövidülni kezdenek a nappalok.
A nyári napfordulót a múltban egy új korszak kezdetének tartották, amikor az ember és a természet ereje megújulhat. Sok pogány szokás kapcsolódik ehhez a naphoz. A magyar népi szokások szerint már korábban is fontos ünnep volt, de a kereszténység felvétele óta Szent Iván napjához, pontosabban éjjeléhez kötik a nyári napfordulót. Ilyenkor mágikus erővel bíró, vagy azokkal felruházott, annak hitt tüzeket szoktak gyújtani. Hiteles adatok szerint a 16. századtól, nem hivatalos források szerint már a 11. századtól élt a tűzgyújtás szokása, amikor már nemcsak a június 24-én gyújtott tüzet, hanem általában az ünnepi és örömtüzeket is Szent Iván tüzének nevezték.
A Csallóközben is szokás volt
Már József Attila is megírta, bizonyára nem véletlenül, hogy valami nagy tüzet kéne rakni, hogy „Hogy fölengednének az emberek!” A tűznek tisztító hatást is tulajdonítottak valaha. Iván-tüzét zsúpkévéből, szalmából, gallyakból gyújtották, illatos növényeket, virágokat füstöltek rajta, melyeket gyógyításra is felhasználtak. Ilyen az ökörfark-kóró, az orgona, a bodza vagy az üröm. Azok az asszonyok, akiknek gyermeke meghalt, a tűz körül álló gyermekeknek cseresznyét osztogattak. Almát is vetettek a tűzbe. A tüzet az ének során a leányok vagy a legények és lányok átugrálták s az ugrás sikerének mágikus jelentőséget tulajdonítottak, ilyenkor a lányok férjhez menésére is jósoltak.
Nagy Iván etnológus portálunknak elmondta, nagyjából a 20. század elejéig, a Duna menti falvakban, a Csallóközben, de Zoboralján is szokás volt ezen a napon tüzet rakni – amiből főleg a legények vették ki részüket –, majd azt átugrálni. Az emberek ennek egyrészt gyógyító hatást tulajdonítottak. Másrészt pedig, ha egy fiatal pár együtt, kézen fogva ugrotta át a tüzet, az azt jelentette, hogy ők ezentúl egy pár lettek, tehát ez afféle pogány szerelmi összevarázslás is volt. Hosszú, szertartásos éneklés mellett folyt az éjjeli szertartás és szórakozás. Az utóbbi időben Dunaszerdahelyen ismét felélesztették a tűzrakás és tűzugrás szertartását.
A tűzugráson kívül Európa-szerte szokás a fáklyagyújtás, a tüzes karikák eregetése, a tűzcsóválás. Szlovák vidékeken nagy máglyákat gyújtottak e napon, ami a Napot szimbolizálta, ebbe dobáltak bele az emberek tésztadarabokat, kenyérmorzsát. A fáklyadobálás és tűzkarikagyújtás is szokásban volt. A tüzet a szlávoknál is nagy tisztelet övezte, nem volt szabad eloltani, sem kölcsönözni. Az volt a kívánatos, hogy minél tovább égjen és minél lassabban hamvadjon el.
(Forrás: wikipedia, mek.oszk.hu, teraz.sk)
