A napokban jelent meg Aich Péter: Ovídius visszatér című kötete, melyet a jelenleg ugyan Miskolcon élő, de magát most is pozsonyinak valló író tizenegyedik könyveként jegyez. (Kiadó: a Szövetség a Közös Célokért, előszó: Duray Miklós.) Minthogy magam is bő két évtizeden át voltam hajdani történelmi városunk lakója, nagy érdeklődéssel kezdtem el olvasni a könyvet, s mire a végére értem, örömmel nyugtázhattam: összmagyar jelentőségű, fontos mű született.
Aich Péter nem tesz egyebet, mint felmutatja maholnap hetvenöt esztendeje tartó életét. Nem naplót ír, nem is regényt; nem esszét, s nem publicisztikát, „csupán” sorra veszi élete fontos mozzanatait az iskolakezdéstől máig. Ír az osztálytársairól a szlovák- és magyar nyelvű iskolában, rögzíti, miként változik meg a második világháború után gyökeresen a szlovák fővárossá vált település hajdani, zömében német és magyar nyelvű, polgári társadalma, miként tűnik el a történelem süllyesztőjében, az őslakos „idegenek” elüldözése után egy békés, jó hangulatú, kedvelt európai élőhely. A szerző, mint gyermek még látja, ahogy eldózerolják a város múltját őrző temetőket, megváltoztatják az utcaneveket, s félemlítik meg a megmaradt magyar és német családok tagjait, akiktől megtagadják az anyanyelv használatának jogát is.
Volt egy város, lett egy város – írja a könyv előszavában Duray Miklós, aki az 1919 február 12-én zajlott, német és magyar szociáldemokraták pozsonyi tüntetéséig megy vissza az időben. Ezen a megmozduláson a lakosság követelte, hogy Pozsony maradjon annak az államnak a kötelékében, melyhez ezer éven át tartozott. Az Oroszországban megszervezett Csehszlovák Légió fegyvertűzzel és szuronyrohamokkal verte le a halálos áldozatokkal járó tüntetést, s amit az első világháború utáni új hatalomnak nem sikerült elérnie, azt a második világégés utáni változások betetőzték.
Aich Péter könyvében nem olvashatunk sortűzről és szuronyrohamról, „csupán” a megmaradt pozsonyi magyar és német családok feltartóztathatatlan agóniájáról, baráti- és ismerősi körök elporladásáról, egy sajátos polgári kultúra eltűnéséről, kényszerű, fájdalmas asszimilációról, s a szeretett élettér otthonosság-érzetének megszűnéséről.
Olvasás közben eszembe villan, hogy Pozsony három évszázadon át a magyarság koronázó városa volt, s éveken át itt ülésezett az országgyűlés… és az is, hogy mostanában, Pozsonyban járva felkapom a fejem, ha magyar szót hallok, bár megeshet: az illető hölgy vagy férfiú nem is a város lakója, hiszen lehet turista is…
Aich Péter könyvének műfaja: a könnycsepp.
Egyelőre bizonytalan, miként lehet hozzájutni, hiszen ma már a terjesztés is gondot okoz.
A kiadó és a szerző mindenesetre elvégezte feladatát: figyelemre méltó, fontos munkát tett az asztalunkra.
