Sorsdöntő volt a hétszázharminckilenc éve, 1278. augusztus 26-án lezajlott dörnkruti – más néven: második morva-mezei – csata, ugyanis Habsburg Rudolf német király hathatós magyar katonai segítség révén győzte le riválisát, II. Ottokár cseh királyt és diadala a Habsburg-ház felemelkedését eredményezte. A Képes Krónika ezen eseményről meglehetősen szűkszavúan tudósított, hiszen csupán arról írt, hogy IV. (Kun) László király „a császár segítségével Moravia táján (…) ölte meg a már említett Ottokár királyt egy csatában.”
A Przemyśl-dinasztia sarja, II. Ottokár cseh király (uralkodott: 1253-1278) hódításainak köszönhetően Csehországot az európai nagyhatalmak sorába emelte. A Babenberg-örökség felosztására kényszerítette IV. Béla királyunkat (uralkodott: 1235-1270), 1260-ban a Magyar Királyságtól megszerezte Stájerországot, s országa határait az Adriai-tengerig tolta ki. Számos nyugat-magyarországi vármegyét ellenőrzése alá vont, s az 1270-es évek elejétől a német-római császári cím megszerzésére áhítozott. A központosításra törekvő cseh uralkodónak azonban csalódnia kellett, ugyanis 1273 őszén nem őt, hanem Habsburg Rudolfot választották német királlyá (uralkodott: 1273-1291), mely döntésbe nem tudott belenyugodni. Az 1274-ben megtartott frankfurti birodalmi gyűlés felhatalmazta Rudolfot a cseh király hódításainak elvételére, ám a rendek benne is csalódtak, ugyanis az újdonsült király igen nagy lelkesedéssel fogott hozzá saját családja hatalmának megerősítéséhez.
Ottokár hatalmának leáldozott, 1276-ban kénytelelen volt Rudolffal béket kötni, majd egy esztendővel később IV. (Kun) László magyar király (uralkodott: 1072-1290) kötött ellene szövetséget Rudolffal, akinek jól jött a magyar támogatás, ugyanis addigra német patrónusainak száma jelentősen csökkent. Rudolf IV. László csapataira támaszkodva 1278-ban újabb hadjáratot indíthatott Ottokár ellen, melyet a magyar hadak révén nyert meg. A magyar katonai támogatás jelentőségét mutatja az a tény is, hogy a háború kezdetén a magyar könnyűlovasság volt az, amely sikeresen feltartóztatta az Ausztria földjére betörő cseh sereget. A német tartományurak zöme Ottokár oldalára állt, aki júliusban megkezdte hadjáratát, míg Rudolf csak augusztus közepén tudta összevonni seregét. A csehek addigra a stájer vidéket prédálták fel és Laa várát vették ostrom alá, s annak bevételét a magyar seregek hiúsították meg, melyek augusztus 6-án keltek át Pozsony közelében a Dunán.
Augusztus 15-én a magyar előhad rajtaütött a csehek seregén, így Ottokár felhagyott Laa módszeres ostromával és a Morva folyó jobb partján lévő sík területre, azaz Morva-mezőre vonult vissza, hogy ott küzdjön meg ellenfeleivel.
Rudolf kb. 4500 főt számláló serege augusztus 22-én táborozott le Dörnkrut mellett, és másnap itt csatlakozott hozzá IV. László 7-8000 fős hada, amely főleg kun könnyűlovasságból állott. Velük szemben Ottokár 6000 harcost számláló serege készülődött az ütközet megvívására. A kunok szinte naponta rajtaütöttek az ellenség táborán, több száz foglyot is ejtettek, miközben a környéket is felderítették, így a magaslatok Rudolf és a magyarok kezébe kerültek. A korabeli híradás szerint: „Kétszáz vagy talán még ennél is több szász és lengyel foglyot hoztak onnan… Valami száz lengyel fejet kezdtek kiszedni a sisakokból. Rudolf királynak elpárolgott a jókedve, a fűre kezdték el hajigálni a fejeket… de igyekezett a kunoknak kegyesen és jóságosan köszönetet mondani a fáradozásukért.”
A német uralkodó augusztus 26-án a mise és az áldozás után döntött a támadás megindításáról, s a reggeli órákban a német és magyar csapatok harcrendbe álltak a Morva folyó mellett, Dörnkrut és a Weiden patak között. Rudolf balszárnyán a magyar könnyűlovasság támadása jelentette a csata kezdetét. A kunok Ottokár jobbszárnyára törtek, nyomukban a Csák Máté nádor (a későbbi trencséni oligarcha nagybátyja) és Gutkeled István országbíró vezette magyar nehézlovassággal, s a cseh király cseh, morva és lengyel katonái hamarosan megfutamodtak. A kunok az ellenség táborát is birtokukba vették, miközben Rudolf osztrák, sváb és stíriai nehézlovassága Ottokár meisseni és thüringiai németekből, lengyelekből, bajorokból és brandenburgiakból álló balszárnyát rohamozta meg, és a kézitusa olyannyira heves volt, hogy Rudolf leesett lováról. A németek hátrálni kezdtek, így Ottokár indított ellentámadást, de az Ulrich von Kapellen vezette tartalék csapatokkal – mintegy 50-60 lovag és 190-200 fegyverhordozó – megerősödött német sereg eldöntötte az összecsapás végső kimenetelét. A cseh király csapatai felőrlődtek a küzdelemben, Ottokár pedig menekülőre fogta a dolgot, de Rudolf katonái utolérték és brutális módon végeztek vele. Közel kéttucatnyi sebet kapott és a cseh király lovagiatlan módon kifosztott holttestét a csatatéren hagyták.
Kézai Simon mester 1282-1285 körül keletkezett Gesta Hunnorum et Hungarorum című munkájában ekképp tudósított a győzelemről: „Ottokár cseh király, ki a német birodalom jogából erőszakkal és igaztalanúl sokat bitorolt honnan erőt és hallatlan hatalmat merített, Magyarország szélein különböző helyeken igen nagy vidéket dúlt vala fel; miért rajta László atyja méltó boszút még nem állott, mivelhogy véletlen halála előbb meglepte vala. Miután azonban időközben Németország fejedelmei a frankfurti gyűlésen Rudolf habsburgi grófot királyukká választották, ugy hogy a birodalom igazait, mellyek el voltak foglalva, tartozzék visszavenni, ő, mint a birodalmi hűbérek visszaszerzője, legelsőben is Austriába mene, mellyet Ottokár megtámadott és birt vala.
S miután Bécsben hosszasabban űlt és jogait a cseheken követelte, a cseh király olly töméntelen, nagyerős sereget külde ellene, hogy Németország fejedelme kételkedik vala tulajdon erejével ellene állani. Miért is tehát Magyarország nagyságos királyát, mint a katholika anyaszentegyház fiát, kiváná alázatosan segítségére, örök barátságra kötelezvén azért magát nekie; hozzá tévén azon fölül, hogy a király ebben a római szentegyháznak is legnagyobb szolgálatot látszatik tenni: ő maga pedig, bármikor megkeresendi a magyar király, hasonló segítséggel tartozik nekie szolgálni. Minthogy pedig László, Magyarország királya, lelkében és szivében rejtegeti vala Ottokár vakmerő dölyfét, melylyel atyja ellen s ő ellene tört, mivelhogy gyenge korú s testi erejű vala, elhatározá magát, hogy a németországi fejedelem kérelmének eleget teszen.
Megindulván azért Fejérvár városából mint Mars fia, kinek csillagzata fogantatása és születése napjától fogva neki bátorság és más természeti erények dolgában erőt s gyarapodást szolgáltat, a legfelségesebb isten hatalmában és ősei tudniillik szent István, Imre és László királyok és szentek fogadásaiban híve s közbenjárásaikba bizakodva, a királyi felség zászlaját felemelve, seregével Marchegg-nél Rudolfhoz csatlakozék, ki jövetelét és segítségét, mint az istenét, úgy várja vala. Mivel pedig Rudolf hadi népe nehezebb féle fegyverzete miatt nehéz mozgású s olly roppant sokaságnak, mellyet hirlenek vala hogy Ottokár vezet ellenállni igen megréműlt vala, azért is ellene menni s mozdulni kételkedik vala.
Látván és megértvén ezt László király, Ottokár elébe vonúl, ki Stillfried vára körűl a Morva vize mellett, csatára sietett és készen állt, s a cseh sereget minden felől körűlkeriti. Kiknek lovait és magokat is a király magyarjai és kúnjai nyilaikkal sebzve úgy háborgatják, hogy Milot, Ottokár katonaságának vezére, kiben a sereg nagyja leginkább bizik vala, a magyarok rohamait és nyilait kiállani nem birva, embereivel megszalada, s utána a lengyel zsoldosok bomlott seregben futának a csehekkel együtt, a kúnok ezen csaták közben a cseh király és serege podgyászait és fegyverneműit fosztogatva zsákmányra hányván.
Ezen csatában tehát Ottokár királyt, a mint a sereg közt eszeveszetten ide s tova bolyong, elfogják és megölik. Fiát Miklós herczeget pedig foglyúl hozzák Magyarországba a többi fogoly bárókkal, grófokkal és számtalan vitézekkel együtt. A halottak számát az említett ütközetben egyedűl a mindentudó isten tudta volna megbecsülni. Rudolf Németország s a rómaiak királya pedig embereivel csak áll vala, nézve mi történik. E diadal után tehát a német király László királynak megköszöné, hogy általa az nap Austria és Stiria neki vissza lőn szolgáltatva. S igy Magyarország királya László diadallal megtére, a német király Austriában maradván.
Ez ugyanis László királynak első győzedelme, mellyet isten kegyelme neki még ifjusága korában ada, melly hadjáratban azon nap a Bastech nemzetségéből eredő Renold gróf, Renold fia, tartá a király zászlaját emberűl, és hatalmasan; testvérei András, Salamon, László, s Magyarország más nemesei, mint az ég csillagai számtalan, a király úr mellett állván. Hogy tehát emlékezetben maradjon László király illy dicsőséges és diadalmas győzedelme, a csehek, lengyelek és morvák szégyenére és örök gyalázatára paizsaik és zászlaik a fejérvári egyházban, az ország székes helyén, a falra függesztve örökre fennmaradnak.”
Rudolf és László fényes győzelmet aratott Dörnkrutnál, de a német király nem fogott nagyszabású hódításba, hanem egyelőre megelégedett azzal, hogy Prága elismerte osztrák hercegi címét. Magyar szövetségeseit hazaküldte, nehogy terveit keresztezzék. Rudolf jó taktikusnak bizonyult azáltal, hogy nem ütötte ki a hatalomból a Przemyśl-dinasztiát, s az örökös tartományok megszerzése révén megalapozta a Habsburg-ház jövőjét és befolyását a Német-Római Birodalomban. A magyar király azonban nem tudta a győzelmet kihasználni. Igaz, rövid időre növekedett uralkodói tekintélye a bárókkal szemben, de a pápai beavatkozás hamar eredménytelenné tette IV. László konszolidációs kísérleteit.
