Nagy sikerrel mutatták be október 23-án a budapesti József Attila Színházban Csáky Pál „Egy nap az örökkévalóságból – Nagy Imre és Kádár” című egyfelvonásos drámáját, színpadi adaptációját. Az előadás végén a közönség vastapssal jutalmazta a színmű „felolvasó színház” vagy ha úgy tetszik: „beavató színház” formájában történő színre vitelét.
Csáky új színdarabjának budapesti bemutatója kuriózum-jellegű, hiszen maga a téma érdekes és egyedi, keveset kutatott, mindemellett a történelmi hűséget és hitelességet képviseli – mondanivalóban, történelmi összefüggésekben és jellemrajzok tekintetében egyaránt. Örvendetes tény, hogy az elmúlt időszakban több olyan színmű született, amely közelebb visz bennünket 1956 megismeréséhez. Csáky Pál most bemutatott darabja is ilyen, amely mindenekelőtt Nagy Imre és Kádár János intenzív beszélgetését, ha úgy tetszik: hitvitáját foglalja magába.
A mában járunk: Nagy Imre már halott (1958. június 16-án kivégezték), Kádár pedig megtört, öreg, beteg ember lett, aki még ebben az állapotában is ellenoffenzívát indít politikai ellenfelei ellen, így Nagy Imre ellen is. Két teljesen más jellem, egyéniség, karakter (Nagy és Kádár) feszül egymásnak a darabban (valamikor egy politikai platformon harcoltak ugyanazon eszméért), akik konkrét politikai érvekkel próbálják meggyőzni egymást saját igazukról. A dráma konfliktusmagokban igen gazdag, és maga a vita a személyeskedésektől sem mentes. Nagy Imre mindvégig hangsúlyozza, hogy nem az ő személyes „sértettsége” és kivégzése okán, hanem a magyar nemzet sorsa érdekében vonja Kádárt felelősségre. Kádár azzal védekezik, hogy „ezt kellett tennem”. „Kellett?” – hangzik Nagy Imre kérdése, egyértelműen arra célozva, hogy Kádár csak a saját érdekeit tartotta szem előtt, s a magyar emberek, a forradalmárok sorsát, életét háttérbe szorította, sőt: megnyomorította. Kádár hazaárulónak, hitványnak nevezi a mártír miniszterelnököt, amiért november 4-én a jugoszláv nagykövetségen kért menedéket. Nagy erre tömeggyilkosnak nevezi Kádárt.
Újréti László, mint Nagy Imre (Fotó: Dunajszky Éva/Felvidék.ma)
Az egyre intenzívebb „adok-kapok”-ban egymás szemébe vágják a politikai, társadalmi és emberi felelősségvállalást, a szocializmus eszméjének feladását, a „ki tett többet a hazáért” vagdalkozást és minden olyan érvet, ami csak eszükbe jut, hogy a másikat tegyék felelőssé a történtekért. Időben továbbhaladva, Kádár azzal érvel, hogy ő teremtette meg Magyarországon a „gulyáskommunizmust”, s hogy a Nyugat is elfogadta, elismerte őt harminckét évig tartó „uralkodása” alatt.
„Megtörted az embereket” – mondja erre Nagy, hiszen 1956 után valóban a világ egyik legkegyetlenebb megtorlása történt, melynek során családok tízezreit csonkították meg az országban a közömbös Nyugat szeme láttára, s a gerincpróbáló éveket követően az emberek már belenyugodtak a puhább diktatúra életkörülményeibe is. Hozzáteszem: a Nyugat egyébként a „Kárpátok géniuszát”, Nicolae Ceausescu-t is elismerte, sőt: több tucat nyelvre fordították le könyveit…
Rendkívül nehéz – mondhatni ”életveszélyes” – műfajról van szó, a szerző, a színész, rendező és a néző szempontjából egyaránt. A szerző – jelen esetben Csáky Pál – annak a veszélynek tette ki magát, hogy kritikák össztüzébe kerül a téma, a mondanivaló, illetve a szövegkörnyezet miatt, hiszen ma a tiszta forrásból táplálkozó értelmes és korrekt fogalmazás vagy nem talál értő fülekre, vagy szakmai féltékenységet szül.
Kiss Gábor, mint Kádár János (Fotó: Dunajszky Éva/Felvidék.ma)
Csáky azonban ezúttal is jelesre vizsgázott, hiszen az előadásban elhangzottakat józan érvekkel nem lehet megcáfolni, mert a cselekmény minden apró részlete hiteles, korhű, s bizonyítottan úgy történt meg, ahogyan azt Csáky a darabban megfogalmazta. A szerző színészek által interpretált szövege olyan elemi erővel hat, melynek segítségével egyrészt igazi megtisztuláson, katarzison megyünk keresztül, másrészt nincs értelme tovább kommentálni az eseményeket, annyira tiszták, egyértelműek, érthetőek. Talán a darab utolsó – rendszerváltás után történteket tárgyaló – szakaszát kellene feldolgozni egy másik színdarabban vagy tanulmányban, és a többszöri szövegismétléseket kellene kihagyni belőle, így a 90 percről 60 percre lehetne redukálni a produkciót.
Ez már a rendező, Telihay Péter feladata is lett volna, akinek – a szerzővel való szakmai egyeztetést követően – szigorúbb és nézőbarát dramaturgiai munkát kellett volna végrehajtania az eredeti szövegen. Az emészthetőség érdekében és a konfliktusmagokból adódó feszültség megmaradása céljából jócskán meg kellett volna húzni azt a részt, amelyben a szerző azt feszegeti, hogy Kádár volt az egyetlen a térség kommunista diktátorai közül, aki szinte beleőrült abba, amit csinált, specifikusan a magyar helyzetre vonatkoztatva: beleőrült „Nagy Imrébe.” A sakktábla teljesen öncélúan állt a pódiumon – Kádár íróasztalán –, hiszen nem használták a színészek, egy eset kivételével, amikor Kádár bejövetelekor egyet lépett az egyik sakkfigurával. Többször kellett volna használni a sakkfigurákat mindkettőjüknek, ebből következően a színészek mozgása sokkal jobban összhangban lett volna a mondanivalóval. A sakktábla használata kiválóan szolgált volna a mondanivaló erősítésére, például „lépéselőnyben vagyok veled szemben”, „sakk”, „újabb sakkot adtam neked”, „sakk-matt” jelképes játék beépítésével a színdarabba.
Nagyszerű színészi alakításoknak lehettünk szem- és fültanúi, hiszen Újréti László (Nagy Imre) és Kiss Gábor (Kádár János) olyan előadást teremtettek, amelyben egy pillanat sem volt üresjárat, végig intenzíven lekötötte a hallgatóság figyelmét. A két művész rendkívül szuggesztív színészi alakítása lenyűgöző volt. Ami pedig a hallgatóságot illeti, a produkció a nézőtől állandó és megingathatatlan figyelmet és fegyelmet igényel másfél órán át, amit nem könnyű fenntartani. Ha azonban fenntartjuk, igazi színházi és történelmi élményt élünk át.
A produkciót illusztrációs zene és 1956-os archív filmfelvételek gazdagították, illetve a Nagy Imre és társai újratemetésének filmrészlete is megelevenedett a filmvásznon.
A szerző, Csáky Pál, aki elsőként foglalkozott ebben a stílusban és ebben a műfajban a témával, arra a kérdésre, hogy miért éppen ő az, aki megírta Nagy Imre és Kádár János hitvitáját, a következőket válaszolta: „A magyarországi közbeszéd az elmúlt időszakban nagyon alacsony röptűvé vált, ez nemcsak zavaró, de rányomja bélyegét a közgondolkodás szintjére is. Egy nem Magyarország területén élő magyar viszont szükségszerűen kicsit kívülről is látja a történések folyamát, s nem utolsósorban, hozzáférvén más nyelvű irodalomhoz, az abban leírtakat is be tudja építeni a gondolatmenetébe úgy, hogy az alapinformációkat természetesen anyanyelvén, a magyar történészektől szerzi meg. Ez a téma engem évtizedek óta nagyon érdekelt, mindent elolvastam, ami a kérdés kapcsán megjelent, s több órányi beszélgetést is folytattam, a korszakot legjobban ismerő történészekkel.”
Arra a kérdésre, hogy miért írta meg ezt a darabot, Csáky így nyilatkozott: „Négy és fél komoly érvem van, amiért ezt a darabot megírtam. Az első: Nagy Imre belső változása 1956-ban és 57-ben. Kádár legalább 2 alkalommal küldött számára olyan levelet, amelyben nem csak mentességet ígér neki, hanem miniszterelnök-helyettesi posztot is a forradalmi munkás-paraszt kormányban. Nagy ezt minden alkalommal visszautasítja, mondván, nem árulhatja el a forradalmat. S megmarad eme álláspontja mellett akkor is, amikor már nyilvánvaló lesz számára, hogy ha kitart álláspontja mellett, akkor nem kerülheti el a kötelet. E mellé vagyok bátor odatenni egy enyhe szláv lepárlatot. Alexander Dubčekot személyesen is ismertem, olvastam az emlékiratait is. Laluha úrral, az egyik legfontosabb segítőjével 4 évig dolgoztam együtt a szlovák parlament külügyi bizottságában, sokat beszéltem vele is a történtekről.
Csáky Pál és Nemcsák Károly színházigazgató az előadás után (Fotó: Dunajszky Éva/Felvidék.ma)
Ami tény, kommentár nélkül: Dubček egy ilyen helyzetben szó nélkül elfogadta az ankarai nagyköveti posztot, majd 1989-ben hangosan elsírta magát Prágában, amiért nem ő lett Husák után az első szabadon megválasztott köztársasági elnök.
A második: köztudott, hogy Kádár beleőrült abba, hogy Nagy Imrét a halálba küldte. Erről tanúskodik 1989. április 12-én elmondott beszéde az MSZMP KB ülésén. Megkérdem: Husák, Ceaucescu, Brezsnyev, Honecker… közül kit ért utol ennyire mélyen a – nem is tudom, mit mondjak: lelkiismeret? S egyáltalán, arra is keresem a választ: van a diktátoroknak, illetve a külső hatalmakat kiszolgálóknak lelkiismeretük? Tehát ismét csak görög dráma mélységű tény, kommentár nélkül: Kádár bizonyítottan beleőrült Nagy Imre kivégzésébe. Tehát nem én hozom őket össze mesterséges módon, hanem a Sors tette ezt velük.
A harmadik: a Sors játszott tovább velük. Ismét csak bizonyíthatóan: Kádár 1989. július 6-án halt meg, ugyanazon a napon, amikor a magyar Legfelsőbb Bíróság rehabilitálta Nagy Imrét. Fátum? Van ilyen a többi volt kommunista ország történelmében?
A negyedik: Kádár a nyolcvanas évekre kétségkívül konszolidálta rendszerét, ő a hetvenes-nyolcvanas években valóban megnyert volna valóban titkos választásokat is Magyarországon. Bizonyos szempontból sokak számára „Kádár apánkká” vált. S mégis: valakik kirabolták a sírját, máig nem tudjuk, hol van maradványainak egy része. A gyűlöletnek ilyen mély fokára sincs példa másutt. S a fél ok – azért, mert csak közvetetten függ össze Kádárral és Nagy Imrével. Az utód: Antall József pályája. Megint csak különösebben részletes elemzések nélkül, nézzük a puszta tényeket: Antall fiatalon belekeveredik az 56-os forradalomba.
Utána évtizedekig eldugják őt egy jelentéktelen intézetben. Ő azonban nem üres életet élt ott: bárki megkérdezi az 1989-90-es kerekasztalok résztvevőit, mindenki azt mondja, hogy Antall volt az egyedül igazán felkészült ember államjogból a tárgyalóasztaloknál. S a Sors megadja neki, hogy megnyeri az első szabad választásokat, s miniszterelnök lesz. S amikor élete nagy művét betetőzhetné, három hónap múlva azt mondja az orvosa, hogy gyógyíthatatlan betegsége van. Fátum? Újabb fátum a magyar történelemben? Ezt is beleírtam a darabba, utalásként is, és figyelmeztetésként is. És ösztönzésként is, persze, arra, hogy felelősen gondolkodjunk el nemzetünk történelméről.”
