A kalondai születésű Kucsera Márta egy könyvben foglalta össze a családja történetét. A kötet részletesen taglalja a család kitelepítését. Az alábbiakban a könyvből szemezgetünk.
Gyermekeim és keresztfiam, Miklós unszolására elkezdem családom és szülőfalum történetét onnét kezdve, amire gyerekkorom óta emlékszem.
Ott kezdeném, hogy nagymama, Tóth Ilona és testvére, Mária Rappon, a Felvidéken születtek. Nagymama aztán férjhez ment a kalondai Tóth Imréhez, onnantól Kalondán éltek.
Nagyapa volt a faluban a bíró. Szerették őt nagyon, Losoncról sok ügyvéd és vadász látogatott hozzájuk. Nagy gazdaságuk volt, sok földet, tehenet és disznót tartottak. A földeken paradicsomot, uborkát és káposztát termeltek, mert az Ipoly menti földek nagyon jók voltak. Volt, hogy 2-3 vagon káposztát is elvittek tőlük Csehországba, mert az a hegyekben nem termett meg. Voltak segítők, napszámosok és szolgalegények is.
1938 őszén nagy történelmi esemény történt. Visszacsatolták Felvidéket, az egész falu ünnepi lázban volt. A házakra és a középületekre magyar zászlókat tűztek, a bevonuló magyar katonákat boldog ünnepléssel, finomságokkal várták. Keresztmama a falubeli lányoknak varrta a magyar ruhát. Májusban érkezett az aranyvonat, amelyen István király szent jobbját hordták körül az országban. Kalondán is átment Losoncra haladva, mivel előtte Kalonda határállomás volt. Nagy diadalkaput csináltak az állomáson, de kicsit elméretezték, és a mozdonyon lévő kereszt nem fért át alatta. Így a mi szerencsénkre elég sokáig állt ott a vonat, míg lebontották a kaput. Anyukám engem is kivitt babakocsiban, egyhónapos voltam. A vonatot magyar katonák kísérték, az egyik meg is kérdezte anyut, hogy ugye én már magyar baba vagyok? Ő büszkén mondta, hogy igen, mert egy hónapja születtem.
1944-ben megszületett a kisöcsém, Imike is, nagyon aranyos, kövér kisfiú volt. Ezzel az évvel a háború is megérkezett a mi vidékünkre is. Anyuék a kertben bunkert ástak, mivel a trágya nagyon magasan állott, abban egy elég nagy termet képeztek ki, deszkákkal, szalmával kibélelve, arra a helyzetre, ha közel a front. Arra a hírre, hogy az ellenség mindent elvisz, a pajta falánál több ládát zsírral, szalonnával és ruhaneműkkel elásták. Úgy nézett ki, hogy ezt senki nem találja meg. Csak sajnos egy nagyon nagy butaságot követtek el, mert az egész munkát egy román hadifogollyal csinálták, aki sokat dolgozott nekik. Amikor a román és az orosz katonák bejöttek a faluba, ez az ember elárulta nekik a rejtekhelyet és mindent elvittek.
Szerencsére a falu házait a bombázás, lövöldözés elkerülte, egyedül a templom tornyát robbantották fel az elvonuló németek, hogy ne használhassák őrtoronynak a benyomuló oroszok. Viszont Losoncon sok épület és a templom is tönkrement. A zsidó deportálás alatt nagyon sok családot elhurcoltak a városból. Nekünk is sok ismerősünk volt közöttük. Mikor menekültek, többen nálunk bújtak meg, ott aludtak, míg tovább tudtak menni.
Szilveszter közeledtével egyre több orosz és román katona jött a faluba, akkor már Losoncon és Füleken nagyon bombáztak, lőttek. Mivel a mi házunk a falu elején volt az Ipolytarnóc és Losonc közötti út mellett, mindjárt minket találtak meg a katonák, és be is telepedtek a nagy istállóba és a házba. Mi a középső szobában voltunk, a ház többi részét elfoglalták. Szilveszterkor egyre több sebesültet hoztak, aztán hajnal felé a katonaorvos elmagyarázta jelekkel, hogy jó volna, ha valahová elmennénk, mert még sokkal több sebesültet hoznak és halott is lesz. Akkor kora reggel leköltöztünk a pincébe. Pár nap múlva elköltözött a kórház az első szobánkból, de egy halott orosz katonát otthagytak a folyosón. Végül a szomszéd a kertünk végébe eltemette. Később, a háború után, mi gyerekek annak a szerencsétlen orosz katonának a sírját nagyon ápoltuk, virágot ültettünk rá, minden este meglocsoltuk és imádkoztunk érte.
Miután a kórház elment, a szobát tábori mozinak rendezték be. Én életemben akkor láttam először vetítést, kíváncsiskodva nézegettem be az előszobán át, hogy mi lehet ott, de a sok katonától nem láttam semmit, akkor egy orosz tiszt felkapott és a nyakába ültetett, hogy jobban lássak. Háborús haditudósítás volt, ahogy az ágyúk lőttek és a repülőgépek bombáztak.
A háború távolodott, mi pedig már nehezen bírtuk a pincében. Akkor már kezdték összeszedni a férfiakat, lányokat, főleg azokat, akiknek nem volt gyerekük, különböző munkákra.
Aztán eljött a tavasz és vége lett a háborúnak. A békével viszont elvesztettük magyarságunkat. Sajnos, mikor 1946-ban szeptemberben megnyílt az iskola, csak szlovákul tanítottak, a magyar bizonyítványt nem fogadták el, így én újból elsős lettem.
A szomorú napok után lassan visszatért az élet. A falu lakói elhatározták, hogy új templomot építenek a lerombolt helyett. 1946-ban elkezdték építeni és 1948-ban már kész volt. Ebből is látszik, hogy milyen jó emberek laktak a faluban. Emlékszem, amikor a keresztet a tetejére helyezték, ott volt az egész falu a templom előtt.
A szomszédba költözött egy szlovák ember kocsmárosnak, a kisebb lánya velem egyidős volt, Manyinkának hívták. Nagyon jó barátságban voltunk, és csak magyarul akart beszélni, így hát meg is tanult.
1948 nyarán hallani lehetett, hogy kitelepítések lesznek. A Csallóközben már el is kezdték kitelepíteni a magyarokat. Mivel Kalonda tiszta magyar falu volt, senki nem vette fel a szlovák állampolgárságot. A faluban nem volt háborús bűnös, de valamilyen ürügyet kellett találni, hogy elvegyék a házainkat és a földeket. Augusztus elején tíz családnak jött értesítés. Végül az áttelepítés eltolódott októberre. Megérkeztek a teherautók és a bizottság emberei, és megkezdték a pakolást. Az egyik ember a telepítési bizottságból, amikor kiment az autó az udvarról, a pajta falára szöggel húzott egy vonalat. Keresztapám észrevette, s amikor az ember bement a házunkba, egy nagy követ dobott a falra, és a vakolat leesett, közben káromkodva szidta a jó kedves anyját és mondogatta, hogy mit tartson számon… Elbúcsúztunk a rokonoktól és a sok embertől, aki még ott volt. Én akkor kilencéves voltam. Mikor a kert mellett elhaladtunk és visszanéztem, belőlem is kitört a zokogás. Búcsúztam a háztól, kerttől, a röpködő madaraktól és gyerekfejjel még az orosz katona sírjától is.
Losoncon, a vasútállomáson vagonokba rakták a kitelepített magyar családokat, mi is elbúcsúztunk a panyidaróci rokonoktól és fölszálltunk a vagonba. Mivel a vonat Kalondán át vitte a családokat, kérték a mozdonyvezetőt, a kalondai állomásnál lassítson. Egy pillanat volt az egész. Csak annyit láttunk, hogy az egész állomás tele volt emberekkel a faluból, és mindenki fehér zsebkendőt lengetett. Nagymama térdelt a vagonajtóban, mi fölötte, és zokogtunk Ipolytarnócig. Ez már a határon túli első falu volt. Ott megállt a vonat és jöttek a szlovák fináncok és a magyar határőrök. Zombort, a juhászkutyánkat szintén magunkkal vittük, rettenetesen ugatta a papírjainkat ellenőrző szlovák fináncokat, a magyarokat viszont körülugrálta. Keresztapa meg is jegyezte, hogy még a kutya is tudja, kit, hogyan kell fogadni.
Reggel aztán megérkeztünk Nógrád település vasútállomására. Mondták, hogy innen teherautókkal visznek tovább Berkenyére. Nagymamámék elindultak gyalog a faluba, és amikor a falu előtt a kálváriához értek, szembejött velük egy szekér. Rajta volt egy fiatalasszony kisgyerekkel, meg a kocsis. Megálltak és kérdezgették nagymamát, hogy hová mennek. Persze nagymama nagyon sírt, és csak annyit mondott, hogy az Isten tudja, talán világgá. Aztán ő is kérdezte, hogy ők hová tartanak. Kóspallagra telepítették ki őket, mint svábokat, mondta az asszony és nagymamával egymás nyakába borulva sírtak. Még kérdezte, hogy kinek a házába megyünk, de nagymama ezt nem tudhatta. Utólag derült ki, hogy éppen az ő házukba, Szegner Jánoséba telepítettek bennünket.
