Gyermekkoromban érdeklődve hallgattam az öregek beszélgetését a szabadságot védelmező harcokról. Az asztal körül ülők dicső csatákról, hűséges bajtársakról, a hazát védő honvédekről szóltak. A pipafüstből kirajzolódó arcvonások mindegyike a büszkeséget hirdette a családtagok felé. Már akkor elhatároztam, hogy egyszer én is huszár leszek.
Ferenc Ferdinánd halálhíre
A szarajevói merényletben kételkedők számára akkor vált bizonyossá a hír igazsága, amikor írásban is megjelent a pár soros hivatalos közlemény. „Ferencz Ferdinánd főherceg úr ő császári és királyi fensége 1914. évi június 28-án, vasárnap délelőtt Szarajevóban egy lövés által súlyosan megsebesült és röviddel utána meghalt” – olvastam június 28-án a Budapesti Közlöny rendkívüli kiadásában.
Mint az egész fegyveres erő főparancsnokát nemes hivatásának teljesítése közben érte a merénylő golyója. A főhercegben a Monarchia érdekeinek egyik legerősebb pártfogóját gyászoltuk, aki becsvágyát és munkaerejét a birodalom boldogulásának és hatalma öregbítésének szentelte. Országunk vezetői szerint az egész magyar nemzet fájdalmas gyásszal állt trónörökösének ravatalánál, és az uralkodó mélységes fájdalmát szeretetükkel igyekeztek enyhíteni.
Hazádnak rendületlenül…
Visszaemlékezésem írása közben egykori tanítóm szavai jutottak eszembe, amelyeket még az iskolában másoltatott le velünk: „Mit értsünk a haza neve alatt? Fölösleges munka lenne fejtegetnem. De a tapasztalás tanítja, hogy mihelyt a haza édes neve hangzik, dagad, szélesedik, s legszentebb érzetekre gyullad kebelünk. A honszeretet hév, mely nagy vállalatokra lelkesíti az embert, szikra ez, de célszerűleg ápolva áldozatokat ropogtató lánggá válik a haza iránt.” (Hazánk, 1848. március 16.)
A haza iránti szolgálat terén nekem is van saját példaképem. Ha ugyanis elfogadjuk a megállapítást, miszerint a bakák között a magyar huszár a félisten, akkor nekem gyerekkoromtól Lojzi bácsi valóban az volt. A családunkban sokat beszéltek a hőstetteiről, a személyiségéről. Tekintete minden helyzetben tekintélyt parancsolt, szavaira az elöljárói is odafigyeltek, a lovat pedig úgy ülte meg, hogy tanítani lehetett. Tanította is, méghozzá a bécsi udvarban! Amikor azonban a császár érdeke és a haza szabadsága között kellett választania, ő az utóbbi mellett döntött. Az 1849-es bicskei csatában végrehajtott párviadaláról még az országgyűlésben is szóltak, a nagy magyar mesemondó pedig A kőszívű ember fiai című regényében örökítette meg. Büszkék vagyunk rá! A csatákban az ezredes úr, Lojzi bácsi hősies példája állt előttem.
1914-ben a császár és a haza érdeke – az utca hangos tömege és a vezetőink többsége szerint – egyet kívánt: a háborút.
A csiliznyáradi hősi emlékmű (Fotó: Darnai Zsolt/Felvidék.ma)
A haza nevében
A háború előestéjén gyakran ismételgetett szóvá vált a haza. A haza érdeke, a haza ezt kívánja, a haza nevében. Mi persze jó hazafinak tartottuk magunkat, ezért amikor a haza háborút kívánt, fegyvert fogtunk, és a haza nevében harcba mentünk. Feltehetően így gondolták a velünk szemben álló országok népei is, mivel a honszeretet 1914 nyarára minden országban olyan mértékű hévként csapott fel, hogy egykettőre lángba borította egész Európát. Áldozatokat ropogtató lánggá váltunk a haza iránt. Éppen úgy, mint 1848-49-ben.
A mozgósítás
Ezekben a napokban nemzetünk újabb lépést tett a háború felé vezető úton. A honvédelem érdekében a magyar népfölkelést a rimaszombati születésű báró Hazai Samu, magyar királyi honvédelmi miniszter, az Ő császári és apostoli királyi Felsége elhatározása alapján elrendelni méltóztatott. Az érintettek behívása hirdetménnyel vagy behívójeggyel történt.
A hirdetményben közhírré tették, hogy a Magyar Szent Korona országainak egész területén a hadiszolgáltatások iránti kötelezettség július 26-án kezdődött.
Időközben leállították az útlevélkiadást a fegyveres erő kötelékébe tartozó egyéneknek, valamint megtiltották a hadköteles férfiak kivándorlását. Korlátozták továbbá a fegyverek és a postagalambok tartását. A Szerbiából érkező lapok behozatalát és terjesztését leállították.
Az utolsó csepp vérig
Állomáshelyünkön ért minket a magyar királyi kormány nyilatkozata, mely szerint ütött a cselekvés órája. Az egész magyar nemzet áldozatkész honszerelmére és az őseitől örökölt férfias erényeire hivatkozva kérték minden polgártól, hogy az utolsó csepp vérét is áldozza a haza oltárára. A válságos események tűzpróbájából a nemzet hazaszeretete, hűsége, kitartása és elszántsága győzelmesen kerül majd ki – jósolták nekünk bizakodva a Budapesti Közlönyből (július 28-án) kiemelve.
Mindannyian pontosan láttuk, hogy a birodalmat már csak órák választják el a hadüzenet bejelentésétől…
