Egymás után kapjuk a halálhíreket a közéletben, a családban, s magunk is szembesülünk az elmúlás gondolatával. Más átélni, saját magunkon megtapasztalni. Vagy csak látni, átérezni és együttérezni.
Én is szembesültem az „igazsággal”, a tudattal, lehet, hogy csak néhány hónap, vagy talán egy év a hátralevő időm. Hogy mit éreztem akkor hirtelenjében, amikor a kezelőorvosom közölte velem a hírt?
Pontosan nem emlékszem rá, csak arra, hogy mintha hatalmas űrbe zuhantam volna és nem tudtam sehol sem megkapaszkodni.
Zuhanás a reménytelenségbe. Mindent feladni, leadni..? Itthagyni? Keserű szájízzel, magamba roskadva, megkövülten álltam. Arra eszméltem fel, hogy a kezelőorvosom a vállamra tette kezét és reményt adva mondta: „Nem szabad feladni…” Sóhajtva gondoltam, könnyű neki.
Mikor az első kezelések után kihullott a hajam és rosszul éreztem magam, kezembe került édesanyám régi imakönyve. Még a halála előtt adta nekem. A sárguló lapok között nézegettem, keresgéltem. Egy kopott szentkép esett ki belőle. A „Hiszek egytől”…Elolvastam. Aztán majd mindennap kezembe vettem az imakönyvet.
Idő múltával vettem észre, hogy a könyvjelzőként használt szentkép a imakönyv utolsó oldalnál volt. Azóta közel egy év telt el. Állapotom nem lett rosszabb.
Megállt a „kóros folyamat”. Közben lefogytam néhány kilót. De úgy éreztem, van már reményem és lelkierőm is. Valami megnyugtató érzés töltött el, valahányszor az imakönyvért nyúltam. És elkezdtem újra hinni, bizakodni.
Könnyeimben mintha ott csillogott volna a remény mosolya, mosoly a könnyben, könny a mosolyban…
