Gordon László természetfotóinak kiállítása Rozsnyón február 27-én nyílt meg. A Csodák a Gömör–Tornai karszton című tárlatot dr. Duray Miklós, a Szövetség a Közös Célokért társulás elnöke a következő gondolatokkal nyitotta meg:
Távolodunk természetes környezetünktől, noha az élő természetnek lenne több oka távolságot tartani az embertől. A földtörténeti korszakváltások nem okoztak egyszerre olyan pusztítást az élővilágban, mint amilyenre az ember képes szinte egy csapásra. Ha nem idegenedtünk volna el ily nagymértékben a természeti világtól, és nem fordultunk volna el a saját természetes részvételünktől ebben a világban, biztosan boldogabbak és egészségesebbek lennénk. Sokak számára már az is unalmas és idegesítő, ha otthon, a karosszékben ülve a televízió készüléke előtt vagy a számítógépének képernyőjével szemben pillantást kénytelen vetni arra a vadvilágra, ami még szerencsére ember által érintetlen maradt és néha lencsevégre kapva, megörökítik számunkra a természetet megszállottan szerető, érintetlenségét óvó társaink.
Gordon László is ezt teszi már több évtizede. Ördögszántáson bukdácsolva igyekszik közelebb vinni bennünket ahhoz a tájhoz, ami a szülőföldünk, a tájhazánk és a hazánk fizikai értelemben vett része. A hazának azon része, ami abban a közvetlenül érzékelhető háromtengelyű térben helyezkedik el, ahol a létünket éljük, ahol az emberi kapcsolataink megvalósulnak, ahol a családunk és a szélesebb közösségünk él, ahol a nemzetünk, múltunk kialakult és a jövőnket alkotjuk, ahová a hazatudatunknak a tér és az idő fölötti lelki, szellemi, érzelmi összetevője is kapcsolódik.
A kiállított képek egy része (Fotó: Beke Beáta/Felvidék.ma)
Nehéz elképzelni, hogyan alakult ki ez a tájhaza. Ahhoz vissza kell menni az időben mintegy 250 millió évet, amikor rakódni kezdtek a Tethys ősóceánban azok az üledékek, amelyekből szilárdult kőzetek alkotják a Jolsvai-fennsík, Konyári, Pelsőci-fennsík, Szilicei-fennsík, Aggteleki karszt, Szalonnai karszt, Alsó-hegy, Felső-hegy, Barkai- Szádelői- Jászói-fennsík főleg triász-kori sziklatömbjeit, és amelyekről tudjuk biztosan, hogy nem itt a helyszínen keletkeztek. Azok a földkéregmozgások tolták ide, halmozták egymásra, ugyanakkor időnként merítették a tengerbe vagy emelték ki onnan, amelyek az európai nyugat-keleti irányú lánchegységrendszer feltorlódását is okozták. Talán legsajátosabb része ennek a mozgásnak az afrikai pajzs északkeleti irányú nyomulása eredményeként kialakult Kárpát-medence, mostani hazánk földrajzi kerete, amely egy jó távcsővel akár a Holdról is látható.
A földrajzi hazánk bonyolult földtani kialakulása sok képzettársítást válthat ki bennünk, akár nemzetünknek sok vonatkozásban átláthatatlan őstörténetére utalva, de van egy pont, ahol kezdődik a megállapodottság. Ez a magyar nemzet esetében itt a Kárpát-medencében, jelenlegi ismereteink szerint mintegy ezerháromszáz évvel ezelőttre tehető. A Gömör-tornai karszt esetében pedig mintegy húsz millió évvel ezelőtt következett be. A mai alakját a pannon tenger hullámai és a jégkorszakok véglegesítették. És ehhez a korhoz kapcsolódik a természetnek egy csodája, a periglaciális, azaz a jégkorszak előtti időből honos növény, a Magyarhoni husáng, aminek egyik sajátossága, hogy a Kárpát-medencében csak olyan helyeken maradt meg, ahol magyarul beszélnek, többek között a Konyáron is, de a Tordai hasadékban, a Pilisben, Gerecsén és a Börzsönyben. Gordon Lászlónak köszönhetően a Magyarhoni husángban azok is gyönyörködhetnek, akik nem jutnak el e szerény virág honos helyeire.
Ezért is ritka esemény Gordon László fényképeinek a bemutatása, mert a tájhazának azt a részét tárja elénk, ami csak a tudatalatti mélységekben lehet jelen, vagy már ott sem, de amit ő bensőségesen ismer, a szemével és puszta kezével letapogatott karsztvidéket, az általa megérintett virágokat. Képeivel üzen nekünk a bokorerdők széléről, töbrök bércéről, zsombolyok pereméről, a karrmezőről, a Szilicei jegeslyukról. Segít elképzelni azt, amit nem ismerünk, de legalább tudnunk kellene létezéséről, hiszen ez is a hazánk része. A Leánykökörcsin és az Apró nőszirom is annak a része, mint ahogy a vízmosta barlangokból folyó patakok is. Ezeknek vizét gondosan és féltve kerítették körül a helybéliek, mert ez volt az élet forrása és innen itatták a fenti réteken legelő marhákat és birkákat miután az eszténa körüli karámokban megfejték az állatokat, beoltott majd felhevített tejükből a következő napon lenvászon lepedőbe leszűrték a juhsajtnak és túrónak valót, és a hűlő kondérból ihattuk reggelire a savanykás zsendicét vagy savót.
Kovács Zoltán és Gordon László (Fotó: Beke Beáta/Felvidék.ma)
A helybéliek, a Rozsnyó és környékiek kiváltságos helyzetben vannak, mert mindaz, amit Gordon László lencsevégre kapott, karnyújtásnyira van tőlük, ami nem jelenti azt, hogy ismerik is. De az innen távol élők lehet, hogy most fognak először hallani a Szádelői völgyről, s a Hegyékessége és a Jajrózsa virágok neve is aligha fog ismerősen csengeni fülüknek. A fényképek láttán ismernek meg majd olyan növényneveket, amelyek virágjai a csodálatos Kárpát-medence mintegy 1200 négyzetkilométernyi kiterjedésű káprázatos tájegységének ékszerdarabjai, mint például a Tornai vértő, ami a várdombon őshonos.
Nekem szerencsém van. Nem csak azért, mert Gordon Lászlót több mint negyed évszázada ismerem és sejtettem, hogy a szülőföld és a természet szeretete mélyen gyökerezik a lelkében, aminek nem csupán a sok türelemmel készített képei a bizonyítékai, de a csodálatos írásai is erről a tájhazáról. Mint ahogy kudarcos küzdelme a kerecsensólymok védelméért. Mindez, akár már életműnek is nevezhető mérkőzéseinek, munkásságának eredménye megérdemelné, hogy minél nagyobb nyilvánosságot kapjon. A szerencsém abban is rejlik, hogy én is ismerem ezt a tájat, Gordon László szűkebb pátriáját, hiszen része az én tájhazámnak, Palócföldnek, amit bejártam kerékpárral, gyalogosan majd autóval is. Be kell vallanom töredelmesen, hogy 1961 nyarán három kavicsot is bedobtam a Csengő lyukba, hogy hallhassam az ide-oda koccanásukat és azok visszhangját, majdnem becsúsztam a Barázdálásba és meg akartam mászni a Cukorsüveget, de nem sikerült.
Ma már ritkaságszámba mennek az olyan emberek, akik úgy vonzódnak a természethez, mint Gordon László. Csaknem olyan ritkán fordulnak elő, mint a Kékbóbitás fecskefürj vagy a Messze kúszó csintalan péric. Főleg, hogy ez a madárfajta és növényfajta nem is létezik, de Gordon László itt van közöttünk. Noha az arca borúlátást sejtet, munkássága mégis az ellenkezőjéről tanúskodik. Legalábbis a reményről. Mi is reméljük, hogy ez év tavaszán ismét kivirágzik a Szilicei fennsíkon a Kakasmandikó.
