Néhány hónappal ezelőtt egy igazi kuriózum került hozzám a százdi polgármester jóvoltából, Menyhár János önéletírása, amit idős korában vetett papírra gyermekéveiről és ifjúkoráról, ami az első világháború idejére esik.
Menyhár János 1897. október 30-án született, hatodik gyerekként családjában (három bátyját torokgyík vitte el). A keresztelőről elevenít fel az életrajzában egy anekdotikus történetet:
„Százdon éppen akkor nem volt pap, s így Szántóra kellett menni november 1-jén, mindenszentek napján. Ahogy elbeszélték, nagyon csúnya idő volt, zuhogott az eső és viharos szél tombolt. Pedig az út oda-vissza 16 km volt. Megfagyva érkezett vissza a család a keresztszülőkkel együtt. Én biztosan jól be voltam csomagolva! Végre hazaértek és engem szépen letettek egy magasra vetett ágyra. Aztán lekapkodták magukról a sok meleg holmit: nagykendőket, kabátokat. Amint később elmesélték, valamelyikük véletlenül rám terítette a „belliner” kendőjét, a következő a kabátját és így tovább. Mind a melegre húzódtak, és egyszer valakinek én is eszébe jutottam: Hát a gyerek hol van? Megtaláltak és még éltem! Mennyi minden másképp lett volna, ha még félórát késnek! De a sors könyvében más volt megírva!”
Mivel jófejű gyerek volt, az iskolában jól tanult, a nevelői szerették volna értelmiségi pályára irányítani. A pap és a tanító is harcolt, hogy az ő hivatását válassza. Végül a tanító győzött, habár a kis Jancsit akkor még jobban érdekelte a kertészkedés, kertész szeretett volna lenni. Magántanuló lett, akinek az oktatására a tanító külön gondot viselt, sőt, távollétében még az iskolára is ő felügyelt. Két év alatt így végezte el a polgári három osztályát. Közben persze élte a falusi parasztgyerekek életét.
„Decemberben történt. Hazafelé menet a Keresztsorról, nem a falun keresztül mentünk, hanem a réten, a Páston. Mindenütt hó és köd. Apám kezében egy öreg lámpás volt, amelyben gyertya égett. Nem sok fényt adott, s az is elveszett a ködben. Én apám nyomaiba lépve haladtam. Irtózatos csend mindenütt. A rét közepén észrevettük, hogy előttünk egy másik lámpás villog. Apám arrafelé tartott, de nem sokáig, mert egy ijedt kiáltással visszaugrott. Itt a kenderáztató! Én akkor még nem tudtam, hogy ez a „lidércfény”, bolygótűz, a mocsárgáz, amely a levegőbe jutva az oxigéntől meggyullad, és a szellő szárnyán ide-oda röpköd.”
A polgári negyedik osztályát már Korponán végezte el. Innen Lévára került a tanítóképzőbe.
Majd 1914 nyarán kitört az első világháború! Hősünk éppen a harmadik osztályt kezdte a tanítóképzőben, amikor megkapta a behívót. A nyitrai 14. ezredhez került és rövid kiképzés után Veszprémbe vezényelték tiszti iskolába, majd 1916 májusában a 21. menetszázaddal az orosz frontra vezényelték.
Menyhár János kéziratának jelentős részében világháborús emlékeiről és fogságáról ír.
Egy hónapos kiképzést követően irány az első vonal, ahol átestek a tűzkeresztségen is.
„Végre elértük a futóárkot, amely félig volt vízzel. Néhányan nem akartak a vízbe menni, hanem kint az árok partján baktattak. Sehol egy élőlény, csak idegesítő csend. De ez nem tartott sokáig, mert néhány perc múlva az úgynevezett „csim-bum” kis kaliberű ágyúval közénk sercintettek, s a kint lévők úgy pottyantak a vízbe, mint a békák.”
Szinte karnyújtásnyira volt az oroszok vonalától a futóárkuk, és az élelmezés is akadozott. Ilyen körülmények között érte őket a váratlan orosz támadás. A cseh ezred, amelynek fedeznie kellett volna őket, megadta magát, és az oroszok bekerítették őket. Így kerültek hadifogságba.
Nyolcasával felsorakoztatták őket és irány Rovno vára. Naponta 30 versztányit gyalogoltak lovas kozákok felügyelete mellett. Négy nap alatt érték el a célállomást. Rövidesen azonban innen is tovább irányították őket Kijev felé. Így kerültek a fogolytáborba, ám a megpróbáltatásaik még csak akkor kezdődtek.
„Minket egy kozák lóistállóban helyeztek el. Kijevben már nagyon sok hadifogoly volt elszállásolva. A priccseket már elfoglalták, csak ezek alatt volt hely, de ott a büdösség meg a vizelettől nedves talaj miatt alvásról nem lehetett beszélni. Eleinte enni se kaptunk, mert román szakácsok voltak, s aki magyarul vagy németül szólalt meg, annak a csajkáját a nagy szedőkanállal kiütötték a kézéből és röhögve küldték, hogy menjen a…
Végre annyira rendeződtek a dolgok, hogy kijelöltek egy szállást és kosztot is kaptunk. Azonban ez sem ment simán. A cókmókunkat (cuccot) leraktuk a priccs tetejére és elmentünk ebédért. Amíg mi ott voltunk, addig a csehek elfoglalták a helyünket és a dolgainkat ledobálták a piszkos padlóra, és ültek a „kakasüllőn” vigyorogva, kényelembe helyezve magukat. Visszajövet meglepődve láttuk, hogy mi a helyzet.
A mi csapatunkban sok szlovák fiú volt: Kamenyicky, Kubinszky, Chmulik, Chlebovics, Moha Pista és mások. Persze nagy volt a fölháborodás, de a cseheknek állt feljebb! Itt már a szép szó nem segített. Ekkor a selmecbányai Moha Pista, egy közel 2 méteres óriás sztentori hangon elordította magát és nekiugrott a priccsdeszkának, amely a két végén 3-3 szöggel volt odaerősítve a gerendához, s nagy recsegés, ropogás között leszakította és teljes hosszában feldobta a csehek közé. Persze, hogy nem várták meg, hanem pillanatok alatt négykézláb mászva a barakk másik oldalán foglaltak helyet. Azután nem is volt több bajunk egymással. Azaz, hogy igen, de arról később lesz szó.”
