Pozsony 1993. január 1-jétől a Szlovák Köztársaság fővárosa. Lakossága 450 ezer, ebből csak 10 ezer lehet a magyarok száma, s van még a városban közel 70 ezer egyetemista. Először lent, a hídnál csatlakozott hozzánk fiatal idegenvezetőnk, miközben nyitányként gyönyörűen megcsillant az aranyozott Szent Korona a Szent Márton-templom tornyának tetején, a modern épületek mögül! (Később, séta közben a fiatal pozsonyi idegenvezető hölgy szép magyarsággal hozzátette, hogy német nagyanyját is kitelepítették, de ő visszatért Pozsonyba.)
Az utolsó nagy-magyarországi népszámlálás adatai jutottak eszembe. Tépelődtem magamban, hogy említsem-e, vagy nem illik… Mellette haladva elmondtam, hogy Pozsonynak az 1910-es népszámlálási adatok szerint 96 százaléka magyar, 2 százaléka szlovák és 2 százaléka német volt, mire hűvösen reagált, nem erre tanították! Aztán az impériumváltás első intézkedéseként 40 ezer magyar családot telepítettek ki Pozsonyból.
Vissza a jelenbe. A gyönyörű szlovák fővárosban vagyunk. A nagyon drága villanegyedbe a kanyargós hegyoldalon buszoztunk, idegenvezetőnk közben az ablakból mutogatta a szebbnél szebb és modernségben egymással vetekedő nagykövetségi épületeket: „Itt egymás szomszédságában jól megfér az amerikai és az iraki nagykövetség – mondta, mi pedig látni véltük.
A várban parkoltunk, aztán gyalogsétát tettünk a fehérre meszelt, felújított vár körül, Szent Erzsébet szobránál meghatódtunk. A vár előtt Szvatopluk morva fejedelem elég kétségbeejtően ülte meg a lovát. A vártoronyba nincs időnk felmenni, 1552 és 1784 között itt őrizték a magyar Szent Koronát. Csodálatos a kilátás, a budai vár panorámájára emlékeztet, de itt, amerre csak a szem ellát, nagy építkezések vannak. Gombamód bújnak ki a földből az új lakónegyedek. Sok integető szélkereket is látunk nyugat felé nézve, de az már Ausztria.
A pozsonyi vár (Fotó: Juhos-Kiss Csaba)
A fák lombjai között a belváros felé tekintve az idegenvezetőnket hallgattuk. A kelták (bójok) által lakott terület volt Kr. előtt az 5. században. Aztán itt húzódott a Limes Romanum, a város Oroszvár (Rusovce) részében rengetek leletet találtak. Pozsony (Pressburg, Presporok, Bratislava) a történelmi Magyarország fővárosa (1536-1783), a Habsburg-ház magyar uralkodóinak koronázóvárosa (1563-1831), a Szent Márton-székesegyházban összesen 11 királyt és 7 királynét koronáztak meg. A város legnagyobb fejlődését, fellendülését Mária Terézia (itt történt a híres koronázási szertartás 1741-ben) idejében érte el, már akkor kinőtte magát a város, Mária Terézia lebontatott három városkaput és a városfalakat, csak a Mihály-kapu maradt meg és a városfal egy kis része…
Elindultunk lefelé, a város irányába. Elhaladtunk a Jó Pásztor háza mellett: a legszebb rokokó épület Pozsonyban. A Szent Márton-székesegyházba be tudtunk jutni, éppen esküvő volt, megható élmény belülről is látni (én először 16 évesen láttam, Erdélyből érkeztem, akkor ott éltem). Feltárásokról látunk táblákat, de arra, hogy itt egykoron magyar királyokat koronáztak, semmi jel nem utal. A kockakövekre rögzített kis rézkoronák közül többet is megtaláltunk, most is láthatóak, a koronázási menet vonulását jelezték.
Láttuk a megmaradt városfalat, Bartók Béla itt volt kisdiák, látjuk iskolába sietni, házából még vezényelni indul Liszt Ferenc és Dohnányi; a csapattól majdnem lemaradtam, mert felfedeztem Wendler Gusztáv cégtábláját, bementem, kedvesen kiszolgáltak a híres pozsonyi kiflivel. A Mihály-kapu fogadott, a Prímás palota köszöntött, a Kereskedelmi Múzeum előtt rohantunk tovább, nem maradhattunk le a csapattól; a régi Városháza, kapkodtuk a fejünket a Pálffyk, az Esterházyak és a tehetős pozsonyi polgárok palotáinak sokféle stílusán, a szobrokon, miközben már azt sem tudtuk, merre járunk, egy térre jutottunk, egy pompás színház látványa állított meg. Előtte szökőkút, magyar felirattal, hogy a Pozsonyi Takarékszövetkezet támogatásával 1888-ban épült a szoborcsoporttal körülvett kút. Még jobban esett, hogy két fiatal pozsonyi nő magyarul beszélgetett, miközben a velük levő ötéves forma fiúcska a szétszóródó vízcseppeket próbálta elkapni a gyönyörű napsütésben; a vízfátyolon, szivárványon át a háttérből mintha egyre előbbre került volna teljes pompájában a Nemzeti Színház. Ezért a látványért, hangulatért légy áldott Pozsony!
Árpád-házi Szent Erzsébet szobra (Fotó: Juhos-Kiss Csaba)
Igaz, a színház homlokzati domborművei közül az impériumváltás után Vörösmarty Mihály domborművét levették, és a nagy Shakespeare-rel helyettesítették… De nagyjaink közül a „felpödört bajszú Katona József” jól felismerhető! Életén merengtem – amikor egy fél óra szabad városnézésre indultunk. Katona József tipikus magyar sors! Legnagyobb szerelmi csalódása után nem maradt se felesége, se gyereke. A legnagyobbak között tiszteljük és szeretjük. Bánk bánját itt, Pozsonyban is bemutatták. Ősbemutatója a Felvidéken, Kassán volt, de akkor már Katona József három éve pihent a sírjában. Életének utolsó tíz évét Kecskeméten, ügyészként élte le. Fő műve az ausztriai színházak cenzorának tilalma alatt állt sokáig: tilos volt királyi családtagok meggyilkolásáról, uralkodó családok elleni lázadásról írni. Az előbbi gonosz események akkor is elvétve fordultak elő Európában: ma már a sétáló emberek élete sincs biztonságban Nyugat-Európában! Saját maguk állította tilalomfáik, rendeleteik, naivságuk alatt remegnek – pedig a szellem és a lélek nem ismer tilalmakat és határokat, ha boldogságra törekszik ezen a Földön.
A szeretet, a tisztelet, mások tisztelete mindannyiunk génjeiben megtalálható, mert mindannyian keresztény/keresztyén hagyományokon nevelkedtünk, csak nyakon kell csípni, ki kell hozni lelkünkből, meg kell élni, őszintén, tisztán – mert kijár, míg lehet!
Sokáig elmélkedtem, a többiek sétáltak, vásároltak, fagyiztak az árnyas sétálóutcában, aztán indulás vissza Budapestre, Magyarországra, haza.
Nekem a Felvidék is hazám, de Pozsonytól – Kassán át – a legjobban távoli szülőföldemet, Erdélyt ismerem. Érzéseim a pozsonyi kockaköveken, a régi színház építészeti csodája előtt, a klasszikus szökőkútnál hallott magyar szótól magasba szárnyaltak. A kellemes szellő és a napsugarak szárnyán még mindig zeng-búg Bánk bán ajkán, áriáján: „Hazám, hazám, te mindenem! Tudom, hogy mindenem neked köszönhetem. Arany mezők, ezüst folyók, Hős vértől ázottak, könnytől áradók.”
A Pozsonyban nevelkedett Hamvas Béla a Philosophia normalis művében írja:
„Megtanultam a zenét, de nem csináltam, s azóta tudással, de irigység nélkül hallgatom. Megtanultam egy sereg tudományt, mesterséget és művészetet, értek hozzájuk, de nem csinálom, s így érdektelenül tudom azokat élvezni. Csak még az írásról kell majd leszoknom, s akkor abban is féltékenység nélkül tudok gyönyörködni.”
