Batta György beszámolóját olvasva a gútai fociünnepről, illetve a Gőgh Kálmán emlékének ápolására kitalált emléktornáról kétféle érzés kavargott bennem.
Az egyik az elismerés a tornát megszervező és lebonyolító sportvezetők felé. Sajnos kevés az olyan vezető, aki tudatosítaná, hogy a sport és különösen a labdajátékok létezésének alapfeltétele az elegendő mennyiségű megfelelő játékalkalom megteremtése.
Itt két dolog betartása a kritikus feltétel, hogy a mennyiség, vagyis a játékosok foglalkoztatása ne legyen se túl kevés, se nagyon sok. A másik feltétel pedig az, hogy az ellenfelek nagyjából összemérhető feltételek mellett készüljenek a megmérettetésre, és ennek eredményeként közel azonos szinten legyenek az adott játékban. A beszámoló alapján úgy tűnik, hogy a gútai szervezők jól gondoskodtak e két alapfeltétel betartásáról, amiért elismerést és tiszteletet érdemelnek, melyben remélhetőleg van részük a város vezetőitől és a gútai polgároktól egyaránt.
A másik, ami a beszámolót olvasva felmerül bennem, az a hiány érzése. A félreértések elkerülése érdekében ezt próbálom kicsit bővebben megindokolni. Előrebocsátom, hogy nem vagyok testnevelés szakos. Képesítésem a matematika és fizika szaktantárgyak tanítására van. Pedagógiai pályafutásom kezdetén akkori feletteseim ismerték korábbi amatőr sporttevékenységemet, és mivel akkor és ott testnevelés szakos pedagógus se közel, se távol nem volt, így rám, mint a kollektíva legfiatalabb, ráadásul focimúlttal rendelkező tagjára maradt a testnevelés tanítása a matematika és a fizika oktatása mellett.
Persze azonnal kiderült, hogy a focimúltam és tapasztalatom szinte semmit sem ér, mert az iskolai testnevelésnek a labdarúgás csak egy elhanyagolhatóan kicsinyke részét teszi ki. Természetesen különösen igaz ez a lányok vonatkozásában, mert ugye környékünkön a labdajátékok tekintetében lányok körében a foci áll talán a ranglétra legalsó fokán a kézilabda, röplabda és kosárlabda mögött. Tehát elsődleges tapasztalatom az volt, hogy a figyelem szinte mindenütt a fiúk alkotta focicsapatokra összpontosult és a lányokkal szinte senki sem törődött.
Nem is volt környékünkön lányok számára szervezett verseny sem egyéni, sem csapatsportban. Elkeserítő volt ez a helyzet, mert természetesen a tehetségek tekintetében nem volt különbség lányok és fiúk között, csupán annyi, hogy a lányok között mutatkozó tehetségek kivétel nélkül valamennyien elkallódtak, sőt, a fiúk között egy béna balhátvéd többre jutott, mint egy kivételes képességű és tehetségű atléta, vagy sportlövő. Talán ennyi is elég magyarázatul ahhoz, hogy egy focitornáról szóló beszámoló miért kelt bennem a büszkeség és az elismerés mellett egy jó adag hiányérzetet is.
Bár előrebocsátom, hogy nem vagyok a gútai állapotok ismeretében olyan szinten, hogy a véleményemből messzemenő következtetéseket lehessen levonni, mert lehetséges, hogy van Gútán lányok számára szervezett megfelelő és elegendő sportverseny, csak én nem értesülök ezekről. Ez viszont rajtam kívül elsősorban a hírközlők hibája, akik a sporthírekben ugyanúgy hajlamosak leragadni a focinál és az emberi nem egyik felénél.
Valahogy nem érzékelem ugyanis, hogy a sporthírek szerkesztőinek különösebben nyomná a lelkét a lányok sportolásban való mostoha kezelése, különösen falusi, vagy kistelepülési szinten. Mert a kiugró országos tehetségekkel és jó eredményeket produkáló élsportolókkal foglalkozik a hírközlés, bár sokszor ott is a sport helyett minden másról szólnak a hírek, de kétségtelenül nagyobb a nemek közötti egyensúly vagy összemérhetőség, mint az alacsonyabb teljesítményi szinteken, pedig pár ügyes kislány is érdemelne néhanapján egy említést és dicsőítést és attól még a focira is maradna elég hely és idő, főleg a mostanában tapasztalható mélyrepülés idején.
