Takács András életét és munkásságát népmesei fordulatokkal tudom jellemezni. Valahogy így: Hol volt, hol nem volt, Gömörország kellős közepében volt egy icike-picike falu, Sajótiba. A település 25 családi háza tenyérnyi helyet jelentett, a kőhajításnyira eső Lekenye kacskaringós utcáival akár városnak is tűnhetett mellette.
De maradjunk Sajótibában, amit a helybeliek és a környékbeliek egyszerűen csak Tibának neveztek. Ide érkezett meg 1931. január 8-án Takács András családjába mesebeli harmadikként a legkisebb fiú, aki édesapja nevét örökölte.
A legkisebbik fiú alig lépte át az iskola küszöbét, amikor a jóságos tündér Sajótibát, s Gömörország és a Felvidék nagyobbik felét visszahelyezte oda, ahová mindig is tartozott: Magyarországhoz. A kis Bandi gyerek örömmel járt polgáriba a Sajó-parti Athénba, Rozsnyóra, amikor a gonosz tündér háborút bocsátott a világra, további értelmetlen és pótolhatatlan áldozatokat követelve a nemzettől, majd féktelen tobzódásának eredményeként visszakerültek az igazságtalan határok előbbi helyükre, a Beneš-dekrétumok következtében gúzsba került az éltető magyar nyelv, zárva maradtak a magyar iskolák kapui, a hontalanság évei alatt állampolgárság megvonása, vagyonelkobzás, deportálás, kitelepítés, reszlovakizálás köszöntött minden felvidéki magyarra.
A kamaszkorba lépő legkisebb fiú próbatételei ekkor kezdődtek az anyanyelv megtartása érdekében. Édesapja látta, hogy csak „odaát” – Miskolcon – van ilyen lehetőség, oda irányította legkisebbik fiát is, akinek Laci bátyja már szintén ott tanult. Nem a tanulás jelentette az igazi próbatételt, hanem a határ átlépése, amit katonák őriztek, töltött fegyverrel, amit használtak is, növelve az áldozatok számát. Meggyőződhettek erről más sorstársai is, például Dobos László, Koncsol László, Mács József, a felvidéki magyarok későbbi jelentős személyiségei, akik Sárospatakon tanultak tovább.
Borsod központjában a népi kollégisták (NÉKOSZ) olyan generációs kirajzásának a hullámzásába került, hogy örökre eljegyezte magát a népi kultúrával: a néptánccal és folklórral.
Az idő kedvezőbb alakulásával – kortársaihoz hasonlóan – sikerült befejezni tanulmányait: Komárom, Pozsony, Nyitra állomásokkal, ahol tanári oklevelet szerzett, és később le is doktorált.
A jóságos tündér, mintha igyekezett volna kárpótolni a korábbi ártó szándékokat, magyar iskolákat, Csemadokot hozott a magyar közösség számára, ami csodálatos erőket indított el a felvidéki magyarok életében, s a mai napig meghatározója Takács András sorsának. Még egy évig a Szlovák Állami Népművészeti Együttes hivatásos táncosa volt 1950-51-ben, majd 1953-ban Ág Tiborral, Béres Józseffel megszervezték a Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttest, a Népest, amelynek művészeti vezetője és koreográfusa lett. Később Szíjjártó Jenő is csatlakozott hozzájuk, aki pár évvel ezelőtt posztumusz Magyar Örökség Díjat kapott. Máig ható veszteség: a hatalom megrettent és két év után megszüntette a Népest.
Közben mintha a jóságos tündér kosara kifogyhatatlan lett volna számára, családot alapított, felesége Szabó Klára, lányai Judit és Ágota három gráciaként vették körül. Prágai tavasz néven ígéretes társadalmi átalakulás indult, amit a felvidéki magyarok bizalommal támogattak, köztük Takács András is. A hónapokig tartó reményt eltaposták a Varsói Szerződés tankjai, a „hatvannyolcasokra”, közöttük Takács Andrásra meghurcoltatás, pályájuk derékba törése várt.
Állhatatosságának és kőkemény kiállásának köszönhetően maradt számára a „táncos élet”, a gyűjtőmunka folytatása, olyan országos rendezvények műsorának a létrehozása, mint Zselíz és Gombaszög.
A gombaszögi hangulatot számomra a vasvári verbunk fülbemászó zenéje, a Szilicei-fennsík aláomló zöld drapériája mellett Takács András székely szalmakalapja jelentette. Életem kincses ajándékának tekintem, hogy gömöri cimborámnak néhány éven át Gombaszög alakításában kollégája lehettem, hogy a szilicei és borzovai hagyományőrzők tréfás verbunkjának a színpadra vitelében szakmai segítséget nyújtott, illetve a szilicei lakodalmas feldolgozásában, s annak képi rögzítésében.
A kezdetektől igyekezett szoros kapcsolatokat ápolni a hazai és az anyaországi szakmával, jómagam is sokszor meggyőződtem róla, hogy a Kárpát-medencei néptáncosok és folkloristák egy összetartó családot alkotnak, ahol a döntő a szakma, a szolidaritás és a barátság.
Takács András nevéhez publikációk sora köthető, elsősorban pótolhatatlan gyűjtési eredményeit feldolgozó könyvek. Kijelenthetjük róla:
ő a legtöbbet publikáló Csemadok-tag.
Takács András halk szavú, mokány kis emberként egyenes derékkal viseli a két nyolcast a vállán. Tudós emberek mondják, hogy a vízszintes nyolcas végtelent jelent – két vízszintes nyolcas pedig kétszeres kegyelmi állapotot, amit a sajótibai harmadik Takács gyereknek a mesebeli jóságos tündér hozott. Hitvallása: „Hűséges maradni a nemzethez, valamint újból és újból visszatérni a népi hagyományok megannyi emberöltő alatt felhalmozott kincséhez…”, ami „takácsbandis – bandibás” elnyűhetetlen kiállást és tenni akarást igényel, amelynek biztos védjegye valahogy így szól: TAKI – a felvidéki magyar néptáncfejedelem!
Hét vármegyében van-e nála elhivatottabb és méltóbb a Magyar Örökség Díjra?
Elhangzott a Magyar Örökség Díj átadóján Budapesten december 15-én.
