Komor téli reggelre ébredt Komárom és környékének a háború egyre súlyosbodó következményeitől sújtott lakossága 1945 egyik január eleji zimankós napján. A pékségek előtt már a hajnali órákban gyerekek, fejkendős asszonyok csoportja várakozott a mindenkori háborús kenyérfejadagra. A fázósan toporgó emberek között kevés szó esett, hiszen mindenki tudta már, hogy karácsony óta a szovjet hadsereg halálos ölelésében van Budapest, ahol védők és ostromlók között öldöklő harcok folynak, irdatlan csata dúl a Garam mentén és Esztergomért, s Székesfehérvár immár többször is gazdát cserélt.
A katonakórház masszív épületének még a folyosóin is sebesültek hevertek, nemkülönben az iskolákban hevenyészetten létesített lazaretekben. A helyi zsidó kereskedők korábban lepecsételt üzleteit már rég kifosztották, s így a félelemkeltésen kívül nem sok őrizni valója akadt a nyilaskeresztes pártszolgálatosok utcákon álmosan poroszkáló őrjáratainak. A városháza melletti hatalmas Klein-házba Erdélyből menekült nyilasok települtek be, akik sokkal vadabbak és félelmetesebbek voltak komáromi „testvéreiknél”. A ház pincéiből szállították el karácsony táján éjszaka a fogvatartott komáromi zsidók egy népes csoportját, köztük nőket és gyermekeket, a város korábban megbecsült polgárait a Duna-partra, ahonnan éjszakánként sortüzek hangja visszhangzott.
Egyre gyakoribbak voltak a légiriadók és éjszakánként a komáromiak által Mari néninek nevezett orosz kétfedelű repülőgép szórta röpcéduláit.
A város feszültséggel teli látszólagos nyugalmát lánctalpak zörgése zavarta meg. A vasútállomáson kivagonírozott Tigris harckocsik hosszú sora nagy zajt csapva kígyózott a macskaköves utcákon, hogy a Vág-Duna hídján túl elfoglalják harcállásukat. Az Érsekújvár felé vezető országút mentén 88 milliméteres légvédelmi ágyúk csövei meredeztek félelmetesen a párás messzeségbe, jelezvén, hogy a front, amely nemrégen még a Garam vonalán állt, hamarosan eléri a város térségét.
S a Vágon túl hamarosan elszabadult a pokol, amelyről a hadtörténeti munkák öt évtized elteltével többek között a következőket jegyezték fel: „A szovjetek – a meglepetés érdekében – tüzérségi előkészítés nélkül lendültek támadásba 1945. január 6-án Garam menti állásaikból Komárom és Érsekújvár irányába.
Ezzel kezdetét vette a második garami páncélos ütközet. A hadműveletben részt vett a 6. gárdaharckocsi-hadsereg, a 7. gárdahadsereg és az önálló 27. gárdaharckocsi-dandár, összesen mintegy 170 harckocsival, illetve 719 löveggel és aknavetővel.
A támadók azonban alábecsülték ellenfelük képességeit.
A komáromi dunai átkelők és az Érsekújvár felé előretörő szovjet 5. gárdaharckocsi-hadtest, valamint a 9. gépesített gárdahadtest tankjai hamarosan beleütköztek a mindössze 14 harckocsival és rohamlöveggel rendelkező német 8. páncéloshadosztály, a 211. népi gránátos hadosztály, egy páncélvadász osztály, a Sachsen géppuskás zászlóalj, valamint a magyar Szent László hadosztály kemény ellenállásába.
Január 7-én a 6. gárdaharckocsi-hadsereg fő erői elérték ugyan Komáromot, de a város északi és északkeleti előterében súlyos harcokba bonyolódtak. Velük szemben a komáromi hídfő védelmével megbízott von Roden vezérőrnagy parancsnoksága alatt a 4. SS-páncélos hadtesttől aznap átvezényelt német 208. páncéloshadosztály tizenkét bevethető harckocsija, tíz páncéltörő ágyú, néhány 88 mm-es légvédelmi löveg és a 8. páncéloshadosztály 200-300 főnyi páncélgránátosa tartotta az állásait.
A harcok hevességére jellemző, hogy a szovjet támadás első két napján 91 szovjet páncélost lőttek ki.
Január 10-én Udvard térségéből ellentámadásba indult a Léva térségéből átcsoportosított német 20. páncéloshadosztály, s így – a bekerítést elkerülendő – Malinovszkij marsall a kiindulási körletbe visszavonta erőit.”
A Komárom körül vívott harcokban részt vett Joachim „Jochen” Peiper ezredes is, akinek az alakját megszemélyesítették „A halál ötven órája” című háborús filmben. A felvételen a félelmetes Tigris harckocsi látható. (panzerkeil.masodikvh.hu)
Komárom és térsége csak három hónappal később, március utolsó napjaiban egy kombinált szovjet szárazföldi és vízi hadművelet eredményeként cserélt végérvényesen gazdát.
Néhai Érsek János komáromi lakos, aki évtizedeken át behatóan foglalkozott a második világháborús események Komáromra és környékére kiható történéseivel, a szemtanú hitelességével többek között a következőket vetette papírra az 1945-ös januári harcokról:
„1944 végén a németek tábori repülőteret rendeztek be Nagyigmánd–Tárkány térségében, az Istvánházi majorban. (A környékre menekült komáromi lakosok elbeszélése alapján). A major épületei szolgáltak bombaraktárnak és a legénység elhelyezési körletének. Ezen a tábori repülőtéren Ju 52-es (hárommotoros szállító), Ju 87-es (Stuka) és Bül 131-es Jungmann repülőgépek állomásoztak. A gépek álcázására a közeli erdőt használták fel. A 2. ukrán front parancsnokságának feladata volt, hogy a 7. gárdahadsereggel és a 6. gárdaharckocsi-hadsereggel Esztergom északi körzetéből mérjen csapást a Duna északi partja mentén Komárom irányában, foglalja el az ottani átkelőhelyeket és a Dunán átkelve kerüljön a komáromi német csoportosítás hátába. (A német „Konrád II.” hadművelet – Budapest visszafoglalására – meghiúsítására).
A túlerőben lévő 2. ukrán front erőinek leküzdésére a német földi erők légi támogatást kértek. Így került sor az Istvánházi majorban állomásozó német Stukák bevetésére. Emlékezetem szerint 1945. január 9-én a kora délutáni órákban két Stuka század (2×9 gép) kezdte a támadást. Délnyugatról északkeleti irányba haladtak, Harcsás puszta, Izsa felé, majd éles fordulóval északkeleti irányból nyugatra fordultak, oszlopba fejlődve, erős szirénahang mellett, zuhanórepülésben oldották ki bombáikat a Becsali csárda és Gyulamajor térségében. (Ide futott be mintegy 120-150 T 34-esből álló, gyalogsággal támogatott szovjet ék). Ezt követően délnyugati irányban távoztak.
Ugyanakkor a következő hullám elérte Komárom térségét, és az előzőekhez hasonlóan támadta a szovjet páncélosokat. Ez a manőver többször is megismétlődött. (Az Igmándi erőd keleti oldalának legmagasabb pontjáról néztem végig a Stuka-támadást). Ellenőrizhetetlen adatok szerint az egész Stuka-támadást a közeli téglagyár kéményének tetejére települt német rádiósok irányították. A másik – szintén ellenőrizhetetlen – információ szerint a szétvert egységek felderítő főnökét a kudarc miatt fejbe lőtték.
1945 májusában az ideiglenes pontonhídon átkelve megnéztem a szétvert páncélosokat. A kiégett, szétnyílt tankokban még láttam a kb. félméteressé égett, eltorzult kezelőket.”
Január 10-e után – a kisgyermekes anyák kivételével – sok komáromi lakost kirendeltek a Vágon túli harcmezőre, hogy összeszedjék az elesett katonák tetemeit. Erre mindössze dróthurkok álltak a rendelkezésükre. (Apai nagynéném közlése, akit szintén kirendeltek a hatóságok erre a munkára). A lakosság elé olyan szörnyű látvány tárult, amilyent addig csak a háborús filmhíradókban láthattak. A januári harcokban anyai nagybátyám, néhai Kulacs Károly is részt vett a németek oldalán, aki – miután a Székesfehérvárért vívott harcokban megsebesült, betegszabadságon tartózkodott idehaza.
Az 1945. január 6-a és 10-e között Komárom környékén lezajlott háborús események egyik rendkívül érdekes adalékával az IPM magazin nyolcvanas években megjelent egyik számában találkoztam. A „Pf.46” című levelezési rovatban a dél-komáromi vasútállomás MÁV-alkalmazottja számolt be háborús megfigyeléséről. Január elején éjszakai ügyeletben volt, amikor arra lett figyelmes, hogy Győr irányából a vasúti síneket követve egy hatalmas, ovális, erős, de a szemet mégsem bántó fényt árasztó test repült hangtalanul egy hagyományos repülőgép sebességével. S mivel a síneket követve a szovjet csapatok által körbezárt Budapest felé tartott, gondolt egyet és a szolgálati telefonon felhívta az Ószőny felé eső legközelebbi pályaügyeletest, aki hamarosan telefonon visszajelezte a hívónak, hogy ugyanazt a jelenséget látta Budapest felé haladni, rendületlenül a vasúti pálya irányát követve.
Tulajdonképpen ezt volt Komáromban az első hiteles UFO-észlelés, bár akkor ez a közkeletű angol rövidítés még nem volt ismeretes, azonban annál több szó esett a németek csodafegyvereiről…
