A cím némi magyarázatra szorul : a „másik” arra utal, hogy most nem irodalomról lesz szó, írtak már, s írnak még arról vele kapcsolatban mások eleget; a „képe” kifejezés pedig arra utal, hogy az írás nem törekszik a tavaly decemberben elhunyt író egész közéleti tevékenységének bemutatására, csupán az én saját szempontjaimat, és emlékeimet tükrözi.
Grendel Lajost először az első nyitrai főiskolás évfolyamom utáni nyáron, 1980-ban láttam életem első központi nyári művelődési táborában, amit akkor Ipolyságon tartottak. De sokan másokat is, akikkel utána szinte minden hasonló rendezvényen össze lehetett futni, beleértve az Iródiát is.
Grendelt nem lehetett nem észrevenni,
akkor még nagyon erős, jellegzetes beszédhibája miatt sem. Ladislav Ballek volt a meghívott szlovák író, akinek egyik regényét akkor filmesítették meg, s a vele való pódiumbeszélgetést megelőzte a városi moziban sorra kerülő filmvetítés. Elsőéves főiskolásként, azt sem nagyon tudtam miről van szó, az maradt meg bennem leginkább, hogy a szót főleg Grendel vitte, s elég kellemetlen helyzetbe hozták az ipolysági születésű szlovákot, mert a hozzászólók szépen bebizonyították, hogy a filmben szereplő összes pozitív figura szlovák, az összes negatív pedig magyar.
Második képem, az általunk, a nyitrai magyar főiskolások Juhász Gyula Ifjúsági Klubja által alapított Gímesi Táborból származik, amelyik pár év alatt rangos párnapos kora-tavaszi kulturális eseménnyé nőtte ki magát. Grendel Mészöly Miklóssal érkezett, akivel még nappal volt egy tábortűz körüli beszélgetés.
Mészöly mindannyiunk meglepetésére, aminek Grendel hangot is adott, azt mondta, hogy az összes idegen uralom alá került magyar közösség elitje közül a felvidékiek voltak a legműveltebbek.
„Nem az erdélyiek?” – kérdezte Grendel. „Nem”- jött a válasz. Íródiás összejöveteleken később gyakran voltunk egy helyen, ő persze meghatározó egyéniség volt; jómagam pedig a főiskolai klubban szerzett néprajzi érdeklődésem miatt kerültem oda, annak szakcsoportjába.
Következő képünk Tóth Lajos 50. születésnapján készült 1989 november 18-án, ami apropója volt egy politikai szimpózium megtartásának. Engem Orosz Jenő, volt nyitrai klubelnököm vitt oda, mint régi klubmozgalmárt:
„nagy dolgok vannak készülőben”.
Tényleg így lett! Délután többek közt meghallgattuk Sándor Eleonóra: Kivel tárgyaljunk? című politikai expozéját, s ezzel útra indult az a szolgalelkű, fals gondolkodás, amely végeredményben fel fogja számolni a felvidéki magyarságot, hacsak nem sikerül valami csodát véghez vinni. Ez ma már pontosan látszik, de mivel nem ez mostani írásunk témája, ezt a szálat most elejtem… Ezen a napon este, egy magánlakásban megalakult a Független Magyar Kezdeményezés azokból, akik menet közben elszivárogtak az összejövetelről. Az alapítók közt volt Grendel Lajos is. Később a bársonyos események központi szereplőjévé vált, mert magyar részről ő volt az első felszólaló a pozsonyi tömegrendezvényeken.
A fentiek miatt is, Grendelt mindig a későbbi SZDSZ-körüli balliberális elithez sorolták. Ahogy később mondta, ugyan liberálisok voltak a barátai, de ő maga konzervatív, vallásos keresztény.
Érdekes kérdés, hogy milyen lépcsőkön keresztül jutott el Lajos a nemzeti oldalra. Erről túl sokat nem írt, de internetes kommentjeiből és beszélgetéseinkből pár fontos momentumot lehet kiragadni. Az egyik Barak László könyvéhez írt előszava, ami csak a régi barátságnak volt köszönhető, egyébként is
az Új Szó politikai irányultságáról lesújtó véleménye volt, a másik az a lelkiismeretfurdalás, amit afölött érzett, hogy hagyta magát belerángatni a Wass Albert elleni balliberális hadjáratba.
Később belekezdett műveinek, s Tormay Cecile műveinek elolvasásába, s kénytelen volt megállapítani, hogy ezek bizony jó irodalmi teljesítményre képes írók. Itt érdemes rámutatni, hogy balliberális körökben az a rossz író, akinél fel lehet fedezni a nemzeti elkötelezettséget… Kérdés, hogy kaphatna-e ma irodalmi Nobel-díjat a norvég szélsőjobboldali Knut Hansun? Ez ma teljesen kizárt!
Egyik elektronikus levélváltásunk egy nappal a moszkvai stroke-ja előtti napon történt, onnan írta, hogy otthon majd folytatjuk. Kb. egy évig nem kerestem, csak az ismerőseinken keresztül követtem, milyen állapotban van. Aztán írtam neki, s hála istennek mindenre pontosan emlékezett, amiben maradtunk.
Némi idő elteltével, akkor indította a somorjai Fórum Intézet és az Új Szó a Ki a magyar? című vitasorozatát, ahol Tóth Károly közbenjárásával megjelent az Autonómiával a nemzeti megmaradásért című írásom. A megjelenés után átküldtem Grendelnek az írást, azzal a megjegyzéssel, hogy itt az idő, erre kéne rákontrázni! Ahogy azzal számoltunk is,
Grendel autonómia melletti nyilvános kiállása az internetes fórumokon nagyon pozitív hatású volt, azt is mondhatnám, hogy átbillent a mérleg nyelve a korábban meg nem értett autonómia oldalára.
A Mi a magyar most? című írásában írta a következőket :
Több mint hatvanezerrel kevesebben vagyunk, mint a legutóbbi népszámláláskor. Csak az autonómia menthet meg bennünket, az autonómia nélkül iszonyúan nehéz lesz megmaradnunk. Ha egyáltalán lehetséges. Az autonómia teljesen legitim eszköze a megmaradásnak, Dél-Tiroltól Katalóniáig, a skót parlamenttől a finnországi svédekig. Miért szégyellnénk magunkat? A demokratikus állam lehetővé teszi az autonómiát. Éljünk vele! Persze azt előbb ki kell vívni. És ez következetes politikát követel mitőlünk is. (…) Meggyőződésem, hogy az autonómia útja vezet el a szlovák–magyar kibéküléshez. Minden egyéb csak ragtapasz, a betegséget nem gyógyítja. Az autonómia az az út, ahol mindenki jól jár, a szlovákoktól nem von el annyi energiát, hogy veszélyeztetve érezhessék magukat, a magyarságnak biztos garanciát jelent a megmaradásra.
Grendel ezután az írása után következetesen képviselte az autonómia ügyét, minden lehetséges megszólalásában kiállt mellette. A felvidéki magyar autonomisták legerősebb harcostársukat veszítették el halálával. Lesz e még valaki a korábbi liberális, nemzetidegen eltévelyedettek közül, aki a helyére áll?
