Virágvasárnap a nagyhét kezdete a keresztény ünnepkörben, amely Jézus szenvedésén és kereszthalálán át a feltámadásának ünnepéhez, húsvéthoz vezet el bennünket. A keresztény világ ezen a napon arra az eseményre emlékezik, amikor Jézus a kereszthalála előtt Jeruzsálembe ment, hogy ott költse el tanítványaival az ünnepi pászkavacsorát.
Az Olajfák hegyénél két tanítványát előreküldte egy szamárcsikóért, majd ezen vonult be a városba. Az ókorban szokás volt a közel-keleti országokban, hogy a tiszteletre méltó személyek előtt valamilyen módon befedjék az utat, hogy megóvják őket az út porától.
Az emberek mind a négy evangélium szerint megadták Jézus Krisztusnak ezt a tiszteletet. Máté, Márk és Lukács szerint a felsőruháikat terítették az útra és gallyakat vágtak a fákról. János egyedüliként említ pálmaágakat, innen ered a nap latin elnevezése: Dominica palmarum, avagy Dominica in palmis de Passione Domini, azaz pálmavasárnap az Úr szenvedéséről. Az ókori világban a pálma az élet, a reménység, a győzelem jelképe volt, de a vértanúkkal is összefüggésbe hozták.
Az egyházi liturgiában már az első századoktól szerepeltek a Jézus bevonulását felelevenítő szertartások. Jeruzsálemben 400-ban ünnepi menetben vonultak pálmaágakat lengetve a hívek az Olajfák hegyéről a városba. Nem sokkal később Konstantinápolyban, majd a 11-12. században Rómában is meghonosodtak a virágvasárnapi szertartások, a hívek által hozott pálmaágak megáldásának szokása pedig a 8. század közepére nyúlik vissza.
Azokban az országokban, ahol nincs pálma, a kora tavasszal bimbózó fűzfa barkáját szentelik meg a katolikus templomokban. A barka beszerzésére az ünnep vigíliáján, szombaton kerül sor, egyes településeken ez a harangozó feladata, máshol lányok, legények és gyerekek szedik. A virágvasárnapi szertartás a barkaszenteléssel kezdődik és körmenettel folytatódik. A szentmisén felolvassák Jézus szenvedéstörténetét, a passiót Máté evangéliumából. A megszentelt barkát a következő év hamvazószerdája előtt elégetik, ezzel hamvazza a pap a híveket.
Virágvasárnapon jellemző módon együtt van az öröm és a fájdalom. Ehhez a naphoz még a dicsőséges bevonulás kapcsolódik, amikor a nép hozsannázva köszönti Jézust, majd ugyanez a tömeg a keresztre feszítését kívánja. Jézus virágvasárnapi bevonulását ünnepeljük, de az evangélium a szenvedéséről szól.
A megszentelt barkához számos hiedelem fűződik. A legelterjedtebb szerint, ha a templomból jövet lenyelnek belőle egy-két szemet, megvéd a hidegleléstől és a torokfájástól. Egyes helyeken úgy tartják, hogy a megszentelt barkát nem szabad bevinni a házba, mert akkor nyáron sok lesz a légy, ezért a padlásra, ablakba, házereszre akasztják. Elterjedt hiedelem, hogy viharkor megvéd a villámcsapástól. Más helyeken, így Gyimesben csak a szentelt barkát szabad bevinni a házba, mert úgy tartják, ha megszenteletlenül kerül oda, elhullanak a csirkék és más aprójószágok.
A Mátraalján ilyenkor nem szabad táncolni, mert letáncolnák a fákról a virágot. A népszokás szerint ilyenkor kell elvetni a virágmagvakat, mert szebbek és illatosabbak lesznek. Erdélyben számos településen ezen a napon tartják a protestáns közösségek a fiatalok konfirmálását.
A barkát már a kereszténységet megelőző időkben is tisztelték. Úgy vélték, egyaránt orvosságot jelent a test és a lélek bajaira is. Gyógyszert készítettek belőle, és a népi varázslatok során a rontást is barkával hárították el. Volt, aki jósolni próbált a segítségével.
Barkaszenteléskor az ágakat a pap megszentelte, majd pedig odatámasztották őket a templom falához. A körmenetre indulók másnap innen vették el az ágakat. A régi időkben a hívők az ünnep előtti szombaton kimentek a környező erdőkbe barkát szedni, ehhez is számos szép szokás és hagyomány kapcsolódik. Göcsejben például a fiúk fekete zsákot kötöttek a fejükre, amit szépen feldíszítettek, a lányok viszont fehér koszorút hoztak magukkal, és az iskolából kettes sorokba rendeződve, énekelve vonultak ki a faluból. Uzsonnára tojást vittek magukkal, amelyet a határban ettek meg közösen. A hívők akkor is énekeltek, amikor a barkaágakkal elindultak vissza, a templom felé. Az épületet általában háromszor kerülték meg. A barkát országrészenként más néven ismerték. Elterjedt megnevezése volt még a cicaberke, a cicaméce, de a székelyek pimpónak, Torockó környékén pedig fűzfaciculának hívták.
A palócok szerint virágvasárnapon ér véget a tél. Ilyenkor szalmabábot készítenek, amit kivisznek a falu közelébe és elégetik. Ha patak van a közelben, akkor annak a vizébe dobják a telet jelképező kiszebábut. A Nyitra vidékén az ilyen szertartások után a legszebb ruhájukba öltözött leányok fűzfaágakat díszítettek fel és sorba járva a házakat a bőséges gyermekáldás reményében megcsapkodták fiatalabb társaikat.
Talán a régi termékenységi szertartások emléke élt abban a matyóföldi szokásban is, hogy az eladó sorba kerülő lányokat virágvasárnap jelképesen megverték a barkaágakkal, azt remélve, hogy így gyorsan férjhez mennek. Nyírvásáron a családfő az ág varázserejében bízva hátba verte vele a gyermekeit, hogy oltalmat biztosítson számukra a következő esztendőben.
Hasonlóan a Szent György-napi szokásokhoz, a régi magyarok virágvasárnap is megpróbálták elhárítani a boszorkányok cselszövéseit. A megszentelt barkát felakasztották a mestergerenda mellé, így a boszorkány nem tudta elapasztani a tehenek tejét.
Az állatokkal kapcsolatos az a szokás is, hogy Palócföldön az ostor nyelét is betették szentelésre az ágak közé, mert úgy tartották, hogy ezáltal jobban húz majd a szekér elé befogott ló.
Bizonyára mindenki ismeri, és gyerekkorában maga is énekelte a Bújj-bújj zöld ág játék kedves dalocskáját. Ez az ének is a magyar virágvasárnapi hagyományokhoz kapcsolódik. Tavasszal nagyon sokan gondoltak a szerelemre, a házasságra. Az Alföldön a legények az ünnep előtti szombaton, amikor az emberek többsége már aludt, lóval és ekével odamentek a lányos házak elé, egy barázdát szántottak az udvarba vagy a kertbe, melybe virágmagokat hintettek.
(Forrás: Múlt-kor)
