Samuel Beckett abszurd drámájának a hősei valamiféle megváltást sejtető, de pontosan körül nem határolt alakot várnak Godot (képzelt?) személyében, aki végül nem jön el, így maguk próbálnak valami értelmet adni az életüknek, de ez nem sikerül nekik. „Semmi sem történik, senki sem jön, senki sem megy el – borzalmas” – mondja Estragon, az egyik szereplő.
A húsvét utáni eső után egymással versengve csíráznak ki a gondolatok a felvidéki közéleti, gazdasági és politikai elit egy-egy képviselőjének a fejéből a jövőbeni közös pártalapításról. A mi dolgunk lenne eldönteni, hogy melyik gondolat, milyen szándékkal csírázik. A háttér megrendelésére, pusztán szakmai elemzés céljából, vagy netán bosszúból, esetleg a közgondolkodás serkentése céljából. Mindenesetre fokozatosan zöldbe borul a felvidéki közéleti határ, és a május végi „kék választás” után újabb eszmefuttatások szöknek majd szárba a média összes felületén, és mire beköszönt a nyár, már az ölünket csiklandozzák majd a termést, azaz a végső eredményt rejtő kalászok.
A kérdés csupán az, hogy mit szül majd a felvidéki magyar kalász. Értékes, az életet őrző és továbbvivő gabonát, vagy értéktelen, az újjászületést gátoló ocsút?
Miközben a félmillió magyar életét befolyásoló, irányító elit lázasan (vagy hideg számítás alapján) keresi a megoldást a közösségi politikai törésvonalak megszüntetésére, és saját elefántcsonttornyának oszlopai között bolyongva, habitusa szerint szövi az összeesküvés-elméleteket, vagy a rendelkezésére álló társadalomtudományi adathalmazból és egyéb háttérinformációkból próbálja kikövetkeztetni a végeredményt, addig a drámaíró Beckett által tökéletesen megformált helyi Estragonok, Vladimírok és Luckyk, azaz a felvidéki kiszolgáltatott magyarok százezrei tétlenül ülnek a Pozsonytól Kalondán át egészen Nagyszelmencig húzódó felvidéki magyar árokparton, és várják Godot csodatévő megjelenését, aki majd értelmet ad a – közösségi szempontból – egyre haszontalanabbá váló életüknek.
Mielőtt felháborodna bárki is a „haszontalan közösségi életünk” kifejezésen, mert hiszen mindegyik oldalnak megvannak a maga észérvei arra, hogy nincs itt nagyobb baj, mert a két nagy párt erőn felül teszi a dolgát és beruház, fejleszt a Felvidék magyarlakta régióiban, legyen az víztisztító és komposztáló a Most-Híd részéről, illetve Baross-traktor és új óvoda az MKP részéről, sőt, még az országos és regionális civil hálózatok is a rendezvényeik, fesztiváljaik tucatjaival kényeztetik a célközönségüket, nos nem írhatok ide mást, csak a konok tényt, hogy az a fránya, hálátlan magyarja továbbra is megállíthatatlanul fogy a saját szülőföldjén.
Ki érti ezt – értetlenkedik az elitünk – hiszen mi mindent megteszünk! Nos nem, tesztek meg mindent, kedves politikusaink, csemadokosaink, fiatal és szépkorú közéleti vezéreink. A legfontosabb dolgokat nem teszi meg Felvidék egyetlen természetes régiójában sem az ott a magyar megmaradásért tevékenykedő elit.
Nem ülteti egy asztalhoz, pártállástól függetlenül az önkormányzatok, a civil szféra, az oktatási intézmények, a hitélet összes képviselőjét. Nem méri fel közösen az adott térség magyar közösségének állapotát. Nem készít közösen regionális stratégiát a magyar megmaradásért. Nem valósítja meg a stratégiában meghatározott célokat. Nem ellenőrzi közösen a kitűzött célok megvalósulását, nem elemzi a sikereket és a kudarcokat. Nem tűz ki újabb célokat, és végül nem csinálja mindezeket körkörösen, folyamatosan.
Alakuljon kedvezően a közeljövőben a pártok általi közös képviselet, ha mindezt nem követi egy tervszerű munka az egyes régiókban, akkor a magyarság fogyása továbbra is reális veszélyként jelenik meg előttünk minden nap.
Ne áltassuk magunkat, tudjuk mi most a helyzet. Ha bármelyik irányból „beáll egy segélyszállítmány” (azaz pályázati kiírás), akkor mi, ad hoc módon, egymással versengve, egymást taposva visszük a nekünk szánt segélycsomagokat, mit sem törődve azzal, hogy mi lesz a sorsa a reményvesztett Estragonoknak, Vladimíroknak és Luckyknak, holott éppen értük dolgozunk, nekik építünk víztisztítót és komposztálót, nekik visszük a traktort és építjük az óvodát, nekik szervezzük a fesztiválokat. Tesszük mindezt majd minden esetben esetlegesen, kapkodva, egymást legyűrve, legyőzve, és közben meg vagyunk róla győződve, hogy jól végezzük a dolgunkat.
Talán ideje lenne megpróbálni másképpen cselekedünk, például használnunk a fenti munkamódszert a régióinkban és közösen, koordináltan dolgozni, talán jobb lenne lecserélni ezt az „aki kapja, marja” módszert. Egy próbát talán megérne.
Látszólag nem sok köze van egymáshoz a tárgyalásban leírt két témának, de csak látszólag, ugyanis minden mindennel összefügg. Amennyiben megtörténik a nagy politikai és társadalmi összefogásunk, de ezt nem követi egy olyan közös stratégia, amely garantálja a hatékony munkát és az abból adódó eredményeket a legreménytelenebb régióban is, akkor megint csak becsaptuk önmagunkat és tudat alatt továbbra is csak ülünk az árok partján, Godot-ra várva, pedig jó lenne megfogadni Magyarország kormányfőjének a múltbéli kijelentését, miszerint senkit nem hagyunk az út szélén.
Aki napi kapcsolatban van a mi Gézáinkkal, Jánosainkkal, Lászlóinkkal, és érzi a rezignált kisemberek hadának a reménytelenségben még mindig pislákoló reménységét, miszerint a dolgok érte is történnek majd, hogy az ő szerepük nem merül ki a biodíszlet fogalmában az elit játszmái során, annak csupán annyi dolga lenne, hogy elgondolkodjon a fenti sorokon és elfogadja, hogy azok nem ellene íródtak, hanem jó szándékkal, mindannyiunkért.
Nem hagyhatjuk önmagunkat az árokparton. Godot nem létezik, ne áltassuk magunkat ezzel. Csak mi vagyunk, és a saját akaratunk és erőnk.
