A mai napon a magyar történelem és irodalom egyik jelentős képviselőjére emlékezünk. Életrajzának rövid összefoglalásával kísérletet teszünk arra, hogy felhívjuk a figyelmet erre a jelentős személyiségre. Ma 200 éve, hogy Baróti Szabó Dávid visszaadta lelkét Teremtőjének, nemcsak költőként hagyva hátra maradandó életművet, hanem egy olyan életformáról is tanúbizonyságot téve, mely a nemzet iránti elkötelezettség tekintetében bármelyikünk számára például szolgálhat.
Baróti Szabó Dávid 1739. április 10-én született egy szegény katolikus székely család gyermekeként Háromszék megyében, Erdélyországban, a Sepsiszentgyörgytől majd 50 km-re elterülő Baróton. A gimnáziumban a rétori képzést követően 1759-ben, mindössze 18 évesen belépett a Jézus Társaságba. Az jezsuita rend tagjaként szülőföldjéről a Felvidékre került, itt lelt új otthonra.
Ifjú éveit Trencsén városában töltötte, innen Szakolcára sodródott, ahol tanárképző tanulmányokat folytatott. Műveltségéről tesz tanúbizonyságot, hogy az ógörög és a latin nyelv elsajátítására is törekedett. 1760-ban Székesfehérvárott kezdte meg tanári pályafutását, ahol a grammatika fortélyaival ismertette meg a gimnázium első osztályának növendékeit.
A következő években maga is ismét diákká vált, 1761-63-ban a jezsuiták neves egyetemén, Nagyszombatban filozófiát hallgatott. Tudása újbóli gyarapítását követően visszatért a tanári pályához és átmenetileg szülőföldjére is, 1763-64-ben Kolozsvárott a gimnázium második osztályában oktatott és a papnevelő intézet felügyelője volt. Majd 1764-65-ben már Egerben találjuk, mint költészettanítót és vasárnapi hitszónokot.
Hogy tudásszomját oltsa, 1765 és 1770 között Kassán teológiai tanulmányokat is abszolvált. Pappá szentelték. 1770-71-ben Nagyváradra került, ahol a gimnáziumban költészetet és szónoklattant oktat, s a tanulók congregatiójának igazgatója, illetve a rendház történetírója is egy személyben. Erdélyből újból a Felvidék felé vette az irányt, 1772-73-ban, harmadik próbaévében Besztercebányán tanított. Ekkor Mária Terézia kihirdette a jezsuita rend feloszlatását elrendelő pápai bullát, a megszűnt rend tagjai pedig tanárként kerestek megélhetést.
A nagy műveltséggel bíró Baróti Szabó Dávid az esztergomi főegyházmegye papjaként 1774-ben Komáromba került tanítónak. 1777-ben teológiai tanulmányainak színhelyére, Kassára tette át a székhelyét, ahol 1799-es nyugdíjazásáig a felső osztályok tanításával bízták meg.
Életének utolsó 20 évét régi barátja, Pyber Benedek Komáromhoz közeli Virten lévő birtokán töltötte, itt érte a halál 1819-ben, 80 esztendős korában.
Irodalmi tevékenysége tulajdonképpen 1773-ban kezdődött el, ekkor próbálkozott meg először a klasszikus mértékű verseléssel. Egyes források szerint tanártársai biztatására nem a latin, hanem a magyar nyelvet választotta. Nagy hatással volt rá Rauch Ignác nevezetű szerzetestársa, aki megismertette a német irodalomban felbukkanó újmódi hexameterekkel. Innen kezdve Baróti belevetette magát a költészetbe, e mesterségében is valami kézzelfoghatót akart alkotni. Ez lényegében sikerült is neki, hiszen az első olyan magyar költők között tartjuk számon, akik a klasszikus versformákat a magyar nyelvbe is átültették. Mindazonáltal költőként nem igazán volt jelentős.
Baróti Szabó Dávid nagysága abban érhető tetten, hogy ő volt az, aki forradalmi módon kiaknázta és előkészítette azokat a formai lehetőségeket, amelyekből aztán a következő nemzedékek táplálkozhattak, köztük Berzsenyi Dániel és Vörösmarty Mihály.
Vitairatai hozzájárultak nyelvünk verstani tisztázásához a prozódia kapcsán, és műfordításai révén betekintést engedett olyan nagyok művészetébe, mint Vergilius vagy Jacques Vanier. Az antik hagyomány meghonosításában végzett munkája gyümölcseként Révai Miklós és Rájnis József mellett a klasszikus triász tagjai közé emelkedett. Vallotta, a múlt erényeivel és értékeinek megtartásával védhető meg a magyar nyelv. Konzervatív lelkületű férfiú volt, akit a társadalmat felrázó események sem kerültek el. Batsányi Jánossal és Kazinczy Ferenccel való kassai találkozása fontos mérföldkővé vált a magyar nyelvújítás történetében. Ők hárman voltak azok, akiknek köszönhetően napvilágot láthatott a kassai Magyar Museum, amely az első jelentős magyar folyóiratként vonult be a történelembe. Hárman szerkesztették, céljuk a honi nyelv és poézis „csinosítása” volt.
Néhány jelentősebb műve: A Dunának nagy áradásáról (vers, 1775), A komáromi föld-indulásról (vers, 1777), A magyar ifjúsághoz (vers, 1777), Eggynémelly urfiról (vers, 1786), Köntös változásról (vers, 1786), Magyarországnak hajdani szomorú sorsa (vers, 1786), A magyar huszárokhoz (vers, 1789), Egy ledőlt diófához (vers, 1790), A megromlott erkölcsről (vers, 1794), Felfordult világ (vers, 1794), A lanthoz (vers, 1802), Születésem napjára (vers, 1803), Ortographiai és grammatikai észrevétele (tudományos munka, 1800), Paraszti majorság (fordítás, 1780 és 1794), Aeneis ( fordítás, 1810 és 1813).
Hogy az utókor nem feledkezett meg róla, annak bizonyítéka, hogy 1984 óta Dunaradványon évente megrendezik a Baróti Szabó Dávid Napokat, 1995-ben Marcelházán mellszobrot avattak a tiszteletére, 1999 óta pedig ugyancsak Dunaradványon kopjafa őrzi az emlékét.
Végezetül egy idézet, amely talán a legjobban kifejezi, hogy Baróti Szabó Dávid milyen elkötelezettséggel bírt hazája és anyanyelve iránt: „Serkenj fel mély álmodból és szánd meg hazádnak Nyelvét, mely ha kihal, tudd meg, örökre kihalsz.”
