Valószínűleg kevés olyan színházrajongó van Gömörben, aki ne ismerné Kovács Zsuzsa nevét. Kabaréjelenetek, zenés-táncos betétek sokasága a videómegosztó portálokon, de sokan azt is tudják róla, hogy ő a Kossuth-díjas legendás zeneszerző, Szörényi Levente volt felesége, Szörényi Örs édesanyja. De vajon hányan tudják, hogy az egyébként ugyancsak átlagos nevű színésznő, sokunk kedvence Simonyiból, egy kis gömöri településről származik?
Nem is olyan rég, amikor színházról beszélgettünk, egy simonyi származású ismerősöm, Sebőkné Balogh Valéria nyugalmazott pedagógus nekem szegezte a kérdést: Tudod-e, hogy az egyik legnépszerűbb magyar színésznő nagyapja még Simonyiban volt kántortanító? Természetesen nem tudtam. „Ha érdekel, utánanézek, emlékeznek-e még rá.” Utánanézett, s íme, a végeredmény.
Kovács Zsuzsa színésznő felmenőinek emlékezete a simonyi legendáriumban
A múlt század hetvenes éveiben egy csodálatosan szép és tehetséges színésznő tűnt fel a televízió képernyőjén: Kovács Zsuzsa. Tájainkon, így Simonyiban sem volt még olyan gyakori a budapesti színházlátogatás, mint az utóbbi évtizedekben, viszont a tévében számos színházi közvetítés ment. Kovács Zsuzsa pedig operettekben, musicalekben, sőt kabaréjelenetekben szerepelt. Simonyiban meg is indult a találgatás: a Zsuzsa bizonyára a Kovács tanító úr unokája, vagyis Gyula fiának a lánya, hiszen megszólalásig hasonlít a nagynénjére, Manyicára. Erről természetesen csak szüleink és nagyszüleink vélekedhettek, akiket (vagy gyermekeiket) Kovács tanító úr a múlt század harmincas éveiben tanított. A találgatást édesanyám erősítette meg: ő személyesen a színésznő nagyanyjától, Kovács tanítóné asszonytól, Margitka nénitől tudta, hogy Gyula fiuk többek között Pécsett, Szegeden és Győrött is sikeres színész, s lánya, Zsuzsa a híres szubrett.
A színésznő apai nagyszüleinek emlékét így őrizte meg a simonyi legendárium: A két világháború között (nagyjából a 30-as években) oktatta a Kovács házaspár a simonyi gyerekeket. Az akkori gyakorlat szerint Kovács Gyula tanító úr oktatott, tanított az egytantermes iskolában, de a háztartási, gyereknevelési ismeretekre és kézimunkázni a tanítóné asszony nevelte a lányokat, egészen az elemi iskola végéig, vagyis 8. osztályig.
A művésznő nagyapja az osztályával
Nagyszüleink és szüleink úgy emlegették őket, hogy igazi tanítói vénájú emberek voltak, kedves, jóindulatú, de szigorú és következetes nevelési elvekkel. Mindenki nagyon tisztelte és szerette őket. Kovács Gyula elhivatott kántortanító volt. Szüleink idejében a tanítási nap a templomban kezdődött. Kovács tanító úr orgonált és vezette a gyerekek éneklését, Kovács Bertalan (névrokonság) tiszteletes úr pedig együtt imádkozott velük. A kántori feladatot is hivatásának tekintette. A templomban orgonált az istentiszteletek alatt, s kezdte és vezette az éneket. S nemcsak a gyerekeket tanította énekelni, hanem a felnőtteket is. Nagy hírű férfikórust szervezett és vezetett. Az énekeket négy szólamban tanította be. Az egyházi énekeket a templomban és temetéseken énekelték, a világi dalokat pedig a falusi ünnepségeken.
Még jóval a második világháború előtt Rimaszombatba költözött a család. Ott is hosszú éveken keresztül kántorként tevékenykedett a református gyülekezetben. De a simonyi gyülekezetet sem hagyta cserben! Vasárnaponként és ünnepnapokon Rimaszombatból vonaton utazott Feledre, onnan pedig kerékpáron érkezett Simonyiba, hogy az orgona sípjait megszólaltatva emelje a hívek lelkét az Isten felé.
Egy biciklibaleset szakította félbe ezt a szolgálatát, amit egyébként még a háború utáni években is szívvel-lélekkel végzett. Szívbéli hivatásának a legnehezebb időkben, a háború utolsó éveiben is adózott. 1944-ben a hatóságok a környező falvakba menekítették a rimaszombatiakat, így védve őket a bombatámadásoktól. Kovács tanító úrék így kerültek vissza Simonyiba, több mint egy évre. Az én apai nagyszüleim házában laktak, szívesen látott vendégként. Miután a háború vége felé már az aktív tanítókat is besorozták és a frontra vezényelték, tanító úr ebben a szobában tanította a simonyi gyerekeket.
A Kovács családban öt gyermek nevelkedett nagy-nagy szeretetben: Gyula, Sándor, Károly, László, Margit (hogy időrendben így következtek-e a gyerekek – Simonyiban erre már nem emlékeznek). Arra viszont élénken emlékeznek, hogy Gyula egy hasonló korú simonyi fiúval együtt elhatározta, hogy ők bizony színészek lesznek! A gondolatot tett követte: elszöktek a szülői háztól. A gazdag falusi fiú után azonban Pestre ment az anyja, s bizony hazapaterolta. De Kovács Gyula híres magyar színész lett, akinek a szülei megbocsátottak.
Simonyi viszont a fent említett „visszatérítéssel” csak nyert: Viktor bácsi alapította meg 1949-ben a Csemadok simonyi alapszervezetét. A színjátszó csoport és az irodalmi színpad vezetőjeként minden alkalomra műsort készített s avatott kézzel rendezett, mindig bevonva a legfiatalabb nemzedéket is. (Így voltam én barátnőimmel gyerekszereplő a Csodakarikásban, mégpedig a három ördögfióka szerepében.)
A művésznő nagyapja az osztályával
Károlyról, Karcsiról annyit tudtak, akik még gyermekkorból ismerték (sajnos, már alig vannak), hogy Amerikában él családjával. Egy simonyi látogatásáról azonban biztosat tudok: 1973. augusztus 18-án Simonyiba látogatott családjával együtt. S mivel minden régi ismerősüket az én lakodalmamon találták a kultúrházban, természetesen szívesen látott vendégek lettek. De megadták a módját: hazamentek Rimaszombatba, a szülőknél ünneplőbe öltöztek, s úgy jöttek vissza, és nagyon jól érezték magukat.
Az egykorú lányok Manyicával voltak közeli barátságban. Amikor a szülők már régen Rimaszombatban laktak, ha Manyica hazalátogatott hozzájuk, nagynénémet és simonyi ismerőseit is mindig meglátogatta.
Sándor, azaz Sanyika, pilótaként halt meg a második világháborúban, a fáma szerint a kassai bombázáskor. Az ő síremléke a rimaszombati temetőben a szülők nyughelyénél van.
Lászlóra, Lacikára híres zenészként emlékeznek, akinek zenekara volt Rimaszombatban, s a talpalávalót húzta a gimis lányoknak is, megismerve köztük a simonyiakat. Később neves színházi zenész lett Kassán, ott alapított családot is, s halála után a rimaszombati temetőben a szüleivel együtt nyugossza örök álmát. Kovács tanító úr és kedves családjának áldott emléke így él a simonyi legendáriumban.
Stázitól Marcsán át Vánnyadt bácsiig
S most a nagypapától ugorjunk egy nagyot az unokáig, aki a teljesen mindennapos Kovács Zsuzsa névvel is képes volt betörni a színháztörténetbe, holott a film például egyáltalán nem foglalkoztatta (amikor mégis, Az élet muzsikája című, Kálmán Imre életét feldolgozó életrajzi filmben szubrettet alakíthatott ifj. Latabár Kálmán oldalán, vagyis egy jelenet erejéig létrejött a színház a filmben szituáció), színházi lexikonok 3-4 filmjét említik, ahogy tévéjátékokban sem szerepelt sokat. Annál inkább kabaréjelenetekben, zenés-táncos jelenetekben, amelyek kellőképpen megalapozták a népszerűségét. Valamint a hangja – amelyet elég egyszer hallani, hogy sokáig csengjen bennünk tovább, azon kevesek közé tartozik –, akinek a Sydney Pollack rendezte Ilyenek voltunk című filmben Barbra Streisand szinkronhangját a mai napig őrizzük az emlékezetünkben.
De mielőtt részleteznénk az unoka pályáját, álljunk meg egy pillanatra az édesapánál, a két méter magas, gyönyörű férfiként jegyzett Kovács Gyulánál, aki 1934-ben végzett Rákosi Szidi színiiskolájában, s fellépett a Király Színházban, Erdélyi Mihály (az ő nevéhez fűződik a Legszebb város Batyi című örökzöld) társulatában, a Fővárosi Operettszínházban, majd vidéki társulatok (Pécs, Szombathely, Sopron, Kaposvár, Győr, Szeged, Debrecen) ünnepelt táncoskomikusa lett. Volt Edvin és Bóni a Csárdáskirálynőben, Eisenstein A denevérben, René a Luxemburg grófjában, de Oberon is a Szent Iván-éji álomban. 1968-ban megkapta a Jászai-díjat is.
Mondhatjuk hát, hogy Kovács Zsuzsának könnyű dolga volt, ráadásul már nyolc hónapos korában learatta az első tapsokat. Egy pécsi szabadtéri előadáson, ahol édesapja az egyik főszerepet játszotta, barátja, Csonka Endre (aki Csonka András édesapja) a tapsrendnél kikapta édesanyja, Szabó Júlia kezéből az előadást pólyában végigizguló kislányt, s édesapja kezébe nyomta, aki meghajolt vele a színpadon.
Kovács Zsuzsa Felföldi Anikóval (archív felvétel)
Ezek után már nem meglepő, hogy gyakorlatilag le se jött a színpadról, beállt kisebb-nagyobb szerepekbe, tagja volt a balettegyütteseknek, de 18 éves korában már Stázi lehetett a Csárdáskirálynőben. A Szegedi Balettiskolában végezte a tanulmányait is, mégpedig zongora és ének szakon, s 15 éves korában a debreceni Csokonai Színház tánckarához szerződött. Két év múlva visszatért Szegedre, ahol előbb szintén a balettkarban kapott szerepeket, de gyorsan megtalálták a prózai (játszott Dosztojevszkijt, Molière-t, Molnárt) és az énekes szerepek, s a kedvéért az Operettszínház akkori főrendezője, Vámos László leutazik Szegedre, s azonnal le is szerződteti.
S bár vendégként játszott több színházban is, így a Tháliában, a Ruttkai Éva Színházban, Turay Ida Színházban, az Operettszínházhoz végig hűséges maradt. Ahogy az Operettszínház is hozzá, hiszen elénekelhette az operettirodalom nagy szubrettszerepeit, amelyekkel bejárhatta az egész világot. Japán, Ausztrália, USA, nem is beszélve az európai országokról, Szentpétervártól Görögországon át a német nyelvterületekig.
Mivel nagyon jó a nyelvérzéke, nem volt gond a számára németül vagy angolul elénekelni kedvenc szerepeit, de egy-egy mondatot japánul vagy görögül is megtanult a hazai nézők kedvéért. Az operettszínházi nagy szerepek közül említsük meg Elisát a My Fair Ladyből, az Irma, te édes címszerepét, Roxie Hartot a Chicagóból, Nánit a Piros karavánból, Riquettet a Viktóriából (ebben többek között Darvas Iván volt a partnere), Hodelt a Hegedűs a háztetőnből (amelyet a darab magyarországi bemutatóján, majd a közel két évtizeddel későbbi felújításán is eljátszhatott Bessenyei Ferenc oldalán), s el sem férne e hasábokon a klasszikus operettszerepeinek a száma.
Stázi után Cecília is lehetett a Csárdáskirálynőben, ahogy Liza után Bozsena néni a Marica grófnőben. Idővel kipróbálta a rendezést is, a Turay Ida Színházban a Mágnás Miskát vitte színre, ahol Marcsa szerepét is elvállalta Nemcsák Károly Miskája oldalán, s anyaszínházában utoljára a közönség két évvel ezelőtt láthatta a Menyasszonytánc és az Abigél című musicalekben.
S bár filmekben alig szerepelt, az országos ismeretséget a televízió hozta meg a számára, ahol számos tréfában, kabaréjelenetben kapott szerepet, ki ne ismerné, s őrizné örök emlékei között a Vánnyadt bácsit Alfonzó, Raksányi Gellért (az ő édesapja gyógyított annak idején a rimaszombati kórházban is) és Szemes Mari oldalán, ahogy a tévéből ismerhettük meg kedvenc sütijét, a Zsuzsa tortáját, s ugye, mindenki emlékszik a négy Kovács (Zsuzsa mellett Apollónia, Erzsi és Kati) frenetikus mulatozására. De alig van olyan jeles magyar táncoskomikus, akivel ne őriznék egy-egy közös jelenetüket a filmkockák, Márkus László, Németh Sándor, Mikó István, Maros Gábor, Csere László, vagy a kabaréjelenetekben Szombathy Gyula, Antal Imre, Lukács Sándor vagy Bajor Imre.
Csak a kitüntetések nem nagyon találják meg. 1980-ban egy Jászai-díj, 2009-ben egy Kálmán Imre-emlékplakett Siófokon, 2010-ben színpadra lépésének 50. évfordulója alkalmából életműdíj az Operettszínházban, míg 2017-ben Hódmezővásárhelyen átveheti a Bessenyei Ferenc-díjat.
Még a hetvenes évek elején kötött házasságot Szörényi Leventével, amely négy évig tartott. A szerelem gyümölcse viszont fiuk, Örs, aki szintén örökölte szülei, nagyszülei művészi tehetségét, jazzdobos, dalszerző, aki két unokával, Szellővel és Villővel ajándékozta meg édesanyját.
Kovács Zsuzsa édesapjára és a nagyszüleire még élénken emlékeznek az idősebb simonyiak. Ő ma, 75 felé közeledvén a nyugdíjas éveit éli. Földijei ezúton is az üdvözletüket küldik neki.
