Az utóbbi hetekben sokan megosztottak az egyik közösségi hálón egy antiintellektuális mémet, amely nagyjából azt hirdeti, jobban teszi a kamasz, ha egy tisztességes szakmát választ magának, s mondjuk nem bölcsészkarra jelentkezik. Eszembe jutott három egykori alapiskolai osztálytárs története. Nevezhetjük őket nyugodtan Patriknak, Lacinak és mondjuk Zolinak. S Önökre, olvasókra bízom, melyikük útját járnák végig…
Szóval kezdjük Patrikkal, aki már az alapiskolában folyton csak írt, így a szülei gimnáziumba adták. Magyartanára már akkor felfedezte a tehetségét, de a szülei ragaszkodtak hozzá, hogy becsületes szakmát tanuljon. Két évig járt vegyészmérnökire, de aztán mindent elsöpörtek a vágyak, s szülei tudta nélkül átlépett kommunikációra. Figyelmeztetem magukat, az újságírók mind éhenkórászok – hangoztatta nem egyszer az egyik tanára, de hát a gének, azoknak nem lehetett ellentmondani. Patriknak ráadásul véleménye is volt a dolgokról, soha nem állt be egyetlen platform mögé sem, s hiába írt többnyire csak kultúráról, idővel mindenhonnan kikopott. Családja nem lévén, amíg tehette, minimálbéréből tehetséges fiatalokat támogatott. Most otthon csücsül, mint fák között a bolondgomba, s hiába van szakmailag élete legjobb formájában, nem kell sehová. Mivel képtelenek megfelelő indokot találni az elutasítására, inkább nem is válaszolnak a kérvényeire. Eddig a hivatásának élt, ma sincs nap, hogy ne írna, még akkor is, ha nem fizetnek érte, de mivel valamiből élnie kell, bármilyen fizikai munkát is elvállalna már. Hiszen valamiből ki kellene fizetni legalább a villanyszámláját.
Lacival nyolc évig ültek egy padban, amíg Patrik csendes és viszonylag stréber gyerek volt, addig Laci minden csínytevésben részt vett. Egyszer, amikor gombostűt tett az osztályfőnöke széke alá, s az beleült, mindenki röhögött. De csak egyetlen pofon csattant el, azt is Patrik kapta, mert hogy jön ő ahhoz, hogy osztályelnökként kiröhögje a tanárát. Laci kínkeservesen járta végig az alapiskolát, s bár neki volt az osztályban a legrövidebb vezetékneve, alig tudta leírni, mikorra kikerültek az alapiskolából. De mivel mindenkinek tovább kellett tanulnia, őt is felvették egy inasiskolába, amit el is végzett. Gépszerelő lett, s maszek műhelyt nyitott. Remekül megél, autószerelőre mindig szükség van. Négy gyereke van, kettő már szintén a műhelyben segédkezik mellette, mindkettőnek saját járgánya van, látszik, van mit a tejbe aprítaniuk. Nem szívbajos, megkéri a munkája árát, a minap épp Patrik ezeréves Škodáját hozta rendbe. De hiába fogta könyörgőre az egykori osztálytárs, nincs pénze, az autóra viszont nélkülözhetetlen szüksége van a munkájához (még ha most épp hivatalosan nincs is), a valamikori padtárs kérlelhetetlen maradt. Nekem is meg kell élnem valamiből, s amíg nem fizetsz, nincs kocsi – s hátat fordítva egykori padtársának már be is vonult pár éve épült haciendájába.
Ja, és még nem beszéltünk Zoliról, aki szintén nem vitte túlzásba a tanulást annak idején. Kőművesnek tanult ki, majd jó pár évvel később gyorstalpalón érettségit is szerzett. Egy időben egy idősebb mester mellett dolgozott, majd kiváltotta a vállalkozói engedélyét. Munka volt is bőven, de sokat kellett utazgatnia, volt, amikor Pozsony környékén heteltek egy építkezésen. Ezt leginkább az asszony sokallotta meg, s mivel hírbe hozták az egyik szomszéddal, talán nem is alaptalanul, úgy döntött, hagyja a szakmáját a fenébe. Elvégzett egy tanfolyamot, s beállt bakternak a vasúthoz. Bár a vasútnak sincsenek jó napjai errefelé, személy-, sőt tehervonat is alig jár már, a szignalista munka nyugdíjas állásnak tűnik. Legjobban éjszakai műszakra szeret járni, mert vonat alig lévén ilyenkor ki is aludhatja magát. „Ha nagy leszek, én is szignalista leszek” – jelenti ki büszkén a mellette álló kamaszodó fia is.
Íme, három egykori osztálytárs története 2020 januárjában Közép-Európában. Példa, ahogy tanulság bizonyára van, ki-ki válassza ki a neki megfelelőt. Csak miheztartás végett, a végén a tücsök és a hangya is elpusztult.
