A keresztény világban a báloktól, mulatságoktól, karneváloktól hangos farsangot a Jézus Krisztus negyven napon át tartó böjtjére és utána következő kínszenvedésére emlékező nagyböjt váltja fel.
A hamvazószerdától nagypéntekig, illetve nagyszombatig tartó időszak a bűnbánat ideje, a lelki megtisztulást szolgálja; felkészülést a húsvéti misztériumra, a feltámadás titkának ünneplésére.
A nagyböjt alatt a katolikusok péntekenként a Megváltó halálának napjára emlékezve, keresztúti ájtatosságot végeznek.
A második világháborúig a kültéri kálváriák tizennégy állomását, a stációkat végigjárva imádkozták: Jézust halálra ítélik; Jézus felveszi a keresztet; Jézus először esik el a kereszttel; Jézus találkozik anyjával; Cirenei Simon segít vinni a keresztet; Veronika kendőjével letörli Jézus arcát; Jézus másodszor esik el a kereszttel; Jézus találkozik a síró asszonyokkal; Jézus harmadszor esik el a kereszttel; Jézust megfosztják ruháitól; Jézust keresztre szegezik; Jézus meghal a kereszten; Jézus testét leveszik a keresztről, és édesanyja ölébe fektetik; Jézus testét sírba helyezik.
Ritkábban tizenöt állomást építettek (15/Jézus feltámad), amit a tehetősebb közösségek kálváriakápolnával helyettesítettek.
A kálvária tetején leggyakrabban három feszületet állítottak fel (középen Jézus, jobbra és balra egy-egy lator), de egyet mindenképpen. A szertartás a kereszt(ek) előtt fejeződött be. Az énekekkel, elmélkedésekkel, a régebbi kiadványokban illusztrációkkal is kiegészített imák minden imakönyvben megtalálhatók. Néha a helyi szokáshoz alkalmazkodva az előimádkozók által családi örökségként őrizgetett szakrális ponyvakiadványokból, vagy azokból kimásolt szövegekkel végezték a keresztutat.
Ahol nem volt épített kálvária, ott a templomban elhelyezett keresztúti képek előtt ájtatoskodtak. Előfordult, főleg a filiákon, hogy képes keresztút sem volt, ennek ellenére a hívek rendszeresen megtartották az egy-másfél órás szertartást.
Kálvária híján Lontón is a templomban végezték a keresztutat. Mivel a plébános általában az ipolyszakállosi plébániatemplomban vezette a szertartást, a fiókegyházakban ez a feladat a két háború közti időszakban a kántortanítóra hárult, a második világháború után pedig a helyi előimádkozókra. A hívek először a Fájdalmas olvasót imádkozták, mely a szenvedéstörténetből a vérrel verejtékezést, a megostorozást, a tövissel koronázást, a kereszt hordozását és a megfeszítést idézi. Utána az imakönyvben leírtak szerint elimádkozták a keresztutat. Az egyes szakaszok, stációk között elénekeltek egy-egy versszakot az oda kijelölt énekből; ha az ismeretlen volt számukra, választottak egy másikat. A szertartást a záróima helyett gyakran a Szűz Mária hét fájdalmáról szóló héthetedes rózsafüzérrel zárták.
A rendszerváltás után Farkas László plébános a keresztúti ájtatosságra rendszeresen feljárt Ipolyszakállosról, és bibliai keresztutat tartott, ami a hagyományostól kicsivel rövidebb volt az állomásokhoz fűződő kurtább elmélkedések miatt. A plébános úr áthelyezése után a hívek visszatértek a régebbi gyakorlathoz.
A második világháború után a megváltozott politikai rendszer az egyház kültéri megjelenését betiltotta, minden liturgiát a templom falai közé szorított. A közéleti posztokon dolgozóknak, illetve az állami alkalmazottaknak is erőteljesen tiltotta a vallási aktivitást.
Ennek megfelelően csökkent a helyben templomba járók, illetve a különféle liturgikus alkalmakon résztvevők száma. A „bársonyos” után ez a szám látványosan megnövekedett, majd lassú, de folyamatos csökkenésnek indult, amit – eltekintve a beteg, járóképtelen idősektől – egyedül a „hívek” kényelemszeretete magyarázhat. Napjainkban alig maroknyian jönnek össze mind a szentmisére, mind a keresztúti ájtatosság megtartására, holott a koronavírus-járvány rendelkezéseinek bevezetéséig a kántor rendszeresen kiutazott Ipolyságról.
Az ipolysági kálvária napjainkban (Fotó: Pásztor Péter/Felvidék.ma)
Ruházat és étkezés nagyböjt idején
Nagyböjt idején sötét öltözékben illett a templomba járni. A gyerekek, a kisebb lányok ugyan viselhettek világos, lehetőleg fehér ruhát, de az eladósorban lévő nagylányok már feketét öltöttek.
Hajadonfőtt mentek templomba, a hajukba fehér szalagot kötöttek, az asszonyok azonban, életkoruktól függetlenül, valamennyien fekete fejkendőt hordtak. A sötét, illetve fekete öltözék szokása jelenleg is él, bár fejkendőt már csak néhány idős asszony visel, helyette a falusi nők többsége is sapkát, kalapot hord.
Mint a megnevezés is utal rá, a nagyböjt idején megváltoztak az étkezési szokások. A római katolikusoknál a hamvazószerda és a nagypéntek szigorú böjti napnak számít, de a húsételeket az összes pénteken mellőzni kell(ene).
A két háború közti időszakban azonban a nagyböjt alatt a mindennapi étrendből is teljesen hiányzott a hús. A szegény családok asztalára amúgy is ritkábban került húsféle, jószerivel csak vasárnaponként, de a nagyböjtben a tehetősebbek sem fogyasztottak húsos ételeket. A levesek mellé (bab, krumpli, borsó, rántott és zöldségleves) tésztaféléket (túrós, mákos, lekváros, grízes metéltet, derelyét, gombócot, palacsintát), tojásételeket (lábatlan tyúk, tojásos nokedli), krumplis ételeket (kása pirított hagymával, paprikás krumpli öregesen, tehát sűrűn) és főzelékféléket (krumpli-, bab-, borsófőzelék, esetleg káposzta, kelkáposzta) készítettek. Akinek sok és jól tojó tyúkja volt, a főzelékhez főtt vagy tükörtojást kínált. A legtöbben azonban már a húsvéthoz gyűjtögették a tojást, ezért a főzeléket kenyérrel, feltét nélkül fogyasztották, esetleg kevés zsíron pirított, esetenként pirospaprikával is megszórt hagymával meglocsolták.
Különleges nagyböjti csemegének számított a vidékenként más-más néven ismert biracs (kőttés, csiripiszli), amit csíráztatott rozsból, annak híján búzából készítettek.
A csíráztatott gabonát ledarálták, kevés vízzel locsolva szitán áttörték, kevertek hozzá egy kis lisztet, hogy pépes sűrűségű masszát kapjanak, aztán kemencében megsütötték. Ha mód volt rá, nádszálat szúrtak bele, hogy a tésztában keletkező gőz eltávozhasson, különben a biracs kifutott. Ha nem volt nád a közelben, akkor az edénybe lényegesen kevesebb tésztát töltöttek. Az étel tetején sütés közben vékony karamellréteg keletkezett, a belseje pedig barnás színű, nagyon édes és jellegzetes ízű kása maradt, amit többnyire hidegen fogyasztottak.
Az Ipoly menti falvakban bizonyára halat is fogyasztottak, de Lontó kicsit távolabb esik a folyótól, s csak néhányan halásztak, így kevés család fogyasztott a nagyböjtben halat. Az 1960-as évektől a közellátás javulásának köszönhetően az élelmiszerüzletbe a nagyhéten, rendszerint nagycsütörtökön hoztak fagyasztott halat, amit a családban élők létszáma szerint, korlátozott mennyiségben árultak. A családok általában a nagypénteki ebédhez használták fel, leggyakrabban kirántották, és tört krumplival, savanyúsággal fogyasztották.
A húsvéti népszokásokról szóló minisorozatunkat folytatjuk.
A szerző helytörténeti kutató.
