Horthy Miklós kormányzót és családját – az 1944. október 15-i sikertelen „kiugrási kísérlet” után – a németek védőőrizetbe vették és a bajor Weilheim város melletti Hirschberg kastélyba szállították, ahol fegyveres őrök felügyelete mellett tartották fogságban. A 7. amerikai hadsereg közeledtére az őrség elmenekült, de szabadság helyett – 1945. május 2-án – Horthy Miklós német fogságból amerikai védőőrizetbe került, ahonnan a tanúként való meghallgatása után 1945. december 17-én térhetett csak vissza Weilheim-be, a családjához.
Ezekben az időkben Magyarországon semmit sem lehetett tudni a kormányzó sorsáról, ezért is volt meglepő a Magyar-Szovjet Művelődési Társaság Jövendő című újságjának 1946 júliusi riportja Horthy Miklóssal. Még ha a valótlanságok garmadája nyilvánvaló volt is a cikk igazoltan elfogult, később világhírűvé vált szerzőjétől, s mindenki tudta, hogy a mindent behálózó propagandának a múlt hamisítása és „végképp eltörlése” a célja, mégis jó volt hallani az egykori államfőről.
Először olvassuk el az egyetlen esztendő híján háromnegyed évszázados publikációt – minden betűt és hibát meghagyva benne – és csak utána elemezve!
Íme:
Beszéltem Horthyval
Reismann János képes riportja
A Jövendő párisi levelezője és fotoriportere kieszközölte az amerikai megszálló hatóságoknál, hogy fölkereshesse Horthyt, aki ezidőszerint Wilheim bajorországi városkában várja, hogy sorsa felett döntsenek a szövetségesek. Horthy és családja kiadatásáig az amerikai katonai hatóságok felügyelete alatt áll és eddig senkit sem bocsátottak a közelébe.
Az amerikai tájékoztató hivatal tisztje melegen gratulál ahhoz a sikerhez, hogy kieszközöltem a Horthy Miklóssal való találkozást. „Ön az első újságíró, akinek erre az engedélyt megadták” – mondja, amikor Münchenből elindulunk Wilheim felé. A kisvárosnak nyolcezer lakosa lehet. Garmisch-Partenkirchen hegyeinek lábánál fekszik. A hegyeket még ma is, ezen a meleg júliusi napon tündöklő hóréteg borítja.
Kísérőm arra figyelmeztet, hogy az admirális személyében vén fasisztával lesz dolgom, ne higgyek egy szavának sem. Megköszöntem a jó tanácsot, ezt nálunk már mindenki tudja.
A jeep a Pohlinger-strasse 25. számú háza előtt áll meg. Csinos, egyemeletes villa, kedves kert veszi körül. Valamikor három család lakott a házban, erre vall a kapu három csöngője. Ma az egészet az admirális és kísérete foglalja le. Kerencsi Miklós, az öreg lakáj fogad és kijelenti, hogy gazdája a napi sétáját végzi a városkában. Ha találkozni akarunk vele, nem kell messze menni, mert hiszen nem sok utcája van a városnak. Könnyű megismerni: zöld sportruha van rajta s görbe bot a kezében.
Az ex-kormányzót valóban egy-kettőre megtaláljuk a piactéren. A zöldruhás öregúr egy kirakat előtt ácsorog és a kiállított portékát nézegeti. A jeep közvetlenül mellette stoppol. Bár jól ismerem ezt az arcot, egy pillanatig tétovázva néztem. Mintha nem volnék bizonyos benne, hogy őt látom-e, vagy a karikatúráját.
Az admirális megfordult. A mögötte virító cirkuszi plakáttal úgy hat, mintha ez saját reklámja volna. Zöld sportruhájában valóban könnyű volna összetéveszteni egy öreg istállómesterrel. Az előző világháború után akárhány tiszttársa mint cirkuszi műlovar folytatta karrierjét, frakkosan, cilinderrel a fejükön, lovaglóostorral a kezükben. Ha Horthynak valamivel kevesebb és hazájának kissé több szerencséje lett volna, ő is elmehetett volna istállómesternek. De Magyarország népének nem volt szerencséje. Horthy nem lovakat idomított, hanem embereket. Gyakran lovaglókorbáccsal.
Kísérőm Horthy elé lép, bemutatkozik és közli, az illetékes hatóságok fölhatalmaztak arra, hogy beszélgessek vele. Az exkormányzó elsápad. Valamit motyog angolul. Arra hivatkozik, hogy a borbélyhoz kell mennie és hogy előbb beszélnie kell a feleségével. Horthyné – mintegy végszóra – odaérkezik. Egész magatartása és külseje arra mutat, hogy kettejük közül ő viseli a nadrágot. Szemmelláthatólag bosszantja az interjú, de kitérni ő sem tud előle.
Október 15…
Így történt, hogy egy óra múlva ismét megjelenünk a pohlingstrassei házban, ahol egy kis szalónban találjuk az admirálist, a feleségét és egy öregurat, aki, mint Horthy Jenő mutatkozik be. Egyenesen a tárgyra térünk. Felkérem, mondja el, mi történt vele október tizenötödikének végzetes napjai óta. Lassan harapdálja a szavakat:
– Október tizenhatodikán a németek körülfogták a várat. Egy maroknyi őrség volt körülöttem, az ellenállás kilátástalan volt. Hogy elkerüljem a vérontást, parancsot adtam, nyissák meg a kapukat a németek előtt.
Nem akarom a beszélgetés további menetét elvágni, ezért lenyelem azt a megjegyzést, hogy ez az ember nem bánt olyan fösvényen a magyar vérrel, amikor százezer szerencsétlen honvéd életét áldozta fel Voronyezs előtt és amikor hozzájárult ahhoz, hogy egy virágzó ország csatatérré változzék.
– Ezekután előbb Németországba, a hirschbergi kastélyba vittek… Itt éltem a háború végéig, majd 1945 május negyedikén, amikor az amerikaik elfoglalták ezt a vidéket, Goppingenbe szállítottak, mert Patch tábornok, a VII. hadsereg parancsnoka személyesen akart kihallgatni. De a tábornoknak Párisba kellett mennie, ezért előbb Augsburgba, majd Eisenhower tábornok rendelkezésére Spaaba kísértek. De sem Patch, se Eisenhower tábornok, akit dolgai Londonba szólítottak, nem ért rá foglalkozni velem. Végre Montdorfba vittek, Luxemburgba, ahol összezártak több háborús bűnössel.
Két hónapig élt itt Horthy és erre az időre úgy emlékszik, mint életének legkellemetlenebb periódusára. Itt úgy bántak vele, mint egy fogollyal. Ahogy megérdemelte, de az admirális méltatlankodva beszélt ottani élményeiről.
Horthy nem akar tudni kiadatásról
– Montdorfból Wiesbadenbe kerültem, ahol Dönitz admirálissal és Rundstedt marsallal osztottam meg a fogságot – folytatja –, aztán Würzbergbe vittek, ahol kétízben kihallgattak, majd tavaly december tizenhetedikén Jackson bíró utasítására Wilhelmbe hoztak családommal együtt.
– Ugye jól tudom, nógattam tovább, hogy a magyar és jugoszláv kormány az ön kiadatását kérte. Mi az ön álláspontja ebben a dologban?
Horthy vállat vont:
– Eddig tudomásom szerint nem történt hivatalos lépés ebben az irányban.
– A jugoszlávok azt állítják, hogy ön háborús bűnös, akinek bíróság előtt kell felelnie a tetteiért.
– Ezt akárkiről el lehet mondani – feleli.
– A jugoszláv kormány azzal vádolja egyebek között, hogy az ön barátsági szerződést kötött ezzel az országgal és alig száradt meg a tinta az ön aláírásán, fegyveresen támadta meg Jugoszláviát.
– Igen – mondja és arcára a felháborodás kifejezését erőlteti – de közben valóságos forradalom tört ki ebben az országban. Azok a kormányférfiak, akikkel a barátsági szerződést kötöttem, száműzetésbe mentek, sőt egyeseket börtönbe is zártak.
Göbbels nyomdokaiban
– Igaz, hogy kormányváltozás történt. De ez nem változtatott a szerződés érvényességén és nem okolta meg a katonai beavatkozást.
– Mi nem támadtuk meg Jugoszláviát. Ellenkezően, a jugoszlávok hatoltak be magyar területre. Magyar vért ontottak…
Erre a Göbbelshez méltó érvelésre mi jelezzük csodálkozásunkat egy csöndes mosollyal. Aztán így folytatjuk a kérdezést:
– Egy év múlva 1942 januárjában többezernyi jugoszlávot mészároltak le az ön katonái Ujvidéken és környékén.
– Ahol harc van, ott természetesen vannak áldozatok is – feleli Horthy cinikus mosollyal.
– Az újvidéki események idején már nem volt harc ezen a vidéken. A hadműveletek régen befejeződtek. A magyar hadsereg és a csendőrség csapatai az ön tisztjeinek parancsára valóságos tömegmészárlást vittek végbe a délbácskai civil lakosság között.
Horthy idegesen vág közbe:
– Tudom, hogy Újvidék körül sajnálatos események történtek, főleg fosztogatások… ha jól emlékszem, 600 halott is volt. Kilenc tisztet bíróság elé is állíttattam, de ezek elmenekültek.
– Bizonyára arról is tud, hogy a magyarországi zsidóság hetven százalékát deportálták Németországba és Lengyelországba, ahol gázzal elpusztították őket. Kit terhel ezért a felelősség? Nem a magyar hatóságokat, melyeknek mint államfő, ön volt a legfőbb parancsolója?
– Nem volt módomban megakadályozni – feleli.
– Node 1919-ben bizonyos emberek és bizonyos szervezetek, melyek közvetlenül az ön rendelkezései alá tartoztak, nem rendeztek-e pogromokat?
– Azok nem voltak igazi pogromok, ott nem zsidókat öltek, hanem zsidó kommunistákat.
Ezután Horthy hirtelen az amerikai tiszt felé fordult és nagy bőbeszédűséggel azt kezdi magyarázni, hogy mindennek a kommunisták voltak az okai. Szerinte most is ők felelősek minden bajért, ők tartják a kezükben a kormányt, holott alig öt százalékát nyerték el a választáson a szavazatoknak.
Horthyné erre az arcátlan állításra kénytelen közbeszólni, hogy kikorrigálja férje adatait:
– No, annál sokkal több szavazatuk volt – mondja. Tudja, hogy az amerikaiak szeretik a precízebb számokat és nyilván attól tart, hogy férje egyéb kijelentéseit sem veszik komolyan, ha ilyen ostobaságokat beszél. De Horthy nem hagyja magát. Tovább szónokol:
Horthynak nem tetszik, hogy a paraszt földet kapott
– Akármit beszélnek, az a földosztás az oka minden bajnak. Minden darab földet szétosztottak.
– Szétosztották? Azt is mondhatnád, hogy ellopták – veti közbe Horthy Jenő úr.
– Ennek a politikának a következménye, hogy a termés az eddigi átlagnak az egynegyedére zuhant – folytatja szemrebbenés nélkül az admirális a lódítást.
– Ami nem csodálatos, mert hiszen a kisbirtokok nem tudnak úgy termelni, mint a nagybirtokok. Magyarország azelőtt búzát exportált, most pedig egy mázsát se tud eladni a külföldnek, sőt a parasztnak sincs kenyere.
Erre megjegyezzük, hogy tudomásunk szerint az ország nyomorúságának az a főoka, hogy a németek elhurcolták magukkal az állatállomány 80 százalékát és a mezőgazdasági fölszerelés legjavát. Azután azt sem szabad talán elfelejteni, hogy a német „szövetségesek” miatt vált az ország csatatérré és az a pusztulás hozta az ország népére az utóbbi évek szenvedéseit.
Bosszús gesztussal feleli:
– Erről nem tehetek.
– Románia helyzete – mondom – nagyon hasonlatos volt Magyarországéval. De Mihály király idejében átállott a szövetségesekhez. Azzal, hogy a románok megtámadták a német hadsereget, egyúttal megakadályozták az is, hogy a Wermacht és az SS kirabolja és elpusztítsa az országot. A magyar közvélemény azt hangoztatja, hogy ha ön ezt a példát követte volna, megkímélhette volna Magyarországot tragikus sorsától.
Horthy rekedten tiltakozik:
– Megígértem Hitlernek, hogy abban az esetben, ha fegyverszünetet akarnék kérni, előbb informálom… Én a szavamnak akartam állni.
Erre a dicső kijelentésre be is fejezzük a beszélgetést. Bizonyos, hogy Jugoszláviával szemben nem ragaszkodott olyan gavallérosan az adott szóhoz.
Fölállunk, elbúcsúzunk ettől az embertől, aki Hitlernek adott ígéretén kívül egy szót sem talált a maga mentségére. És ott maradt országvesztő Horthy Miklós a csöndes bajor városkában, prüszköl és berzenkedik a demokratikus Magyarország ellen, leül a jól terített asztalhoz, sétál a parkban és nem mozdul meg a lelkiismerete. Tönkretett, a romlás szélére vitt egy országot, amely huszonöt éven át zsírjával, verejtékével, vérével táplálta és amelyet ölébe pottyant hűbérként kezeli. Huszonötéven át pusztította Horthy sáskahada a népet és a veszély legsúlyosabb óráiban csak a maga bőrének megmentésére gondolt a fővitéz. A napjai most újra elég nyugalmasak: amilyen önáltató és tág lelkiismeretű, lehet, hogy éjjel is nyugodtan tud aludni és nem riasztja álmát a rengeteg hiába ontott vér, a szenvedések özöne és az üszkös romok képe.
Jean Reismann
(Megjelent a Magyar-Szovjet Művelődési Társaság, Jövendő c. képes hetilapjában, 1946. 28 sz.).
***
Reismann János
A szerzőről és a tényekről
Mindenekelőtt néhány mondat a riporterről. Reismann János (1905-1976) szombathelyi zsidó értelmiségi családban született. A gyermekévek után 1923-ban a szombathelyi premontrei főgimnáziumban tette le az érettségit, de a numerus clausus szabályozása miatt nem fért bele a megszabott rátába és nem tanulhatott itthon tovább. 1925-ben Párizsban, a Sorbonne-on vegyésznek jelentkezett. Az egyetem elvégzése helyett azonban inkább a francia ifjúsággal és a baloldali eszmékkel ismerkedett. Peter Powell amerikai fényképész laboránsa lett, majd önállósodva előbb Franciaországban dolgozott, majd 1927-ben Németországba ment. Itt készítette el a német kommunista párt képes magazinját (Arbeiter Illustrirete-Zeitungna), majd a harmincas évek elején a Szovjetunióba ment, ahol hét évet töltött, mígnem 1938-ban kiutasítják. Újra Franciaország következett, ahol a francia kommunista párt illegális hetilapjának, a Bulletin d’ Information-nak lett az egyik munkatársa. 1944-ben jött vissza Magyarországra, ahol a Szabadság és a Szabad Nép című újságokban tevékenykedett. 1945-ben a Jövendő című hetilap riportere lesz.
Az életút tartana tovább, de gondolom, hogy ennyi is elég ahhoz, hogy meggyőződhessünk a riporter elfogultságáról. Ugyanakkor nem tudjuk megállapítani a cikk hitelességét, az abban elhangzottak valódiságát, mert az írásban szereplő amerikai tiszt nincs megnevezve és a riport résztvevői közül már senki nincs az élők sorában, aki pro vagy kontra megerősíthetné vagy tagadhatná a szerző által leírtakat. Lehetne egyesével cáfolni az állításokat, de úgy gondolom, hogy teljességgel felesleges.
Nem szabad arról sem megfeledkeznünk, hogy 1946 júliusa még hónapokra van a nürnbergi per ítélethirdetésétől (1946. október 1-jén), illetve Horthy Miklós utolsó meghallgatásától Veesenmayer ügyében (1948 márciusában). Az 1946-os esztendő közepén a riporter kérdésére adott válaszok a bűnössége az elismerésének számítottak volna, amelyet azonnal felhasználtak volna ellene. Éppen ezért is erősen megkérdőjelezhető az újságíró szavahihetősége ebben a riportban.
Így hát el kell fogadnunk az írást – gyengéi mellett is – egyfajta kordokumentumként. Ítélkezés helyett megragadva a történelmi tényeket:
A jugoszlávok kiadatási kérelmét Washington, Moszkva és London „korlátozott bizonyítékokra” hivatkozva elutasította, és a Magyar Népbíróság sem kérte a kormányzó kiadatását:
„A Magyar Kommunista Párt vezetői a kérdést megtárgyalták, és arra az elhatározásra jutottak, hogy nem javasolják a koalíciós kormánynak Horthy kiadatásának kezdeményezését. A döntés okai elsősorban és főleg belpolitikai jellegűek. Horthyt a magyar nép hosszú időn át elismert vezetőjének tartotta. Ma természetesen már a legtöbben elfordulnak tőle, de még szép számban vannak, akik Horthyt nem tartják bűnösnek, sőt egyenesen vélt érdemeit magasztalják.” (Rajk László kommunista politikus, 1946 január).
Horthy Miklóst nem vádolta meg a háborús bűnösök ügyét tárgyaló Nürnbergi Nemzetközi Törvényszék, mindössze tanúkihallgatásokon vett részt.
Zetényi-Csukás Ferenc
