Mennyi démonian tetszetős, reklámba öltöztetett mesterkedés fáradozik azon, hogy adventünket, az Úr születése ünnepének közeledtét, s magának a Nagy Királynak a jövetelét idén is elrabolja tőlünk, jelentéktelenné tegye! Itt a koronavírus, amely a mulandóság fekete, félrecsúszott koronája, s ami a szentség, a létezés, az örök élet fénylő koronáját akarja elfedni az emberi tekintetek elől. Arat tovább, s bizonyára százezrek ünnepét, adventjét borítja be majd könyörtelen keze a szomorúság fátyolával.
De itt vannak az éretlen kijelentések ezrei is a médiában. Például a bankári álokoskodásé, amely azt hirdeti cinikus fellengzőséggel, nem lesz karácsonyunk. Legfeljebb annak, aki ezt mondja, vélem én, mert ő a karácsonyt nyereségmilliókkal vagy milliárdokkal méri, s most nem lesz zsebnyúzó ügyeskedésüknek álomnyeresége.
A tolakodó reklámokról ne is szóljak, amelyek mihaszna kellékeket, karácsonyi bóvlit, kommersz vackokat, Nyugat megunt és félredobott cikkeit igyekeznek ránk tukmálni, mintha most ez lenne a legfontosabb. Nekik, de nem nekünk. Szóval tisztelt hölgyek, urak, akárki akármint mesterkedik, hogy visszalopja magának a profittal, „ennyi még nem volt soha a bevételünk” hamis mérleggel és nyerészkedő számítgatással mért adventet és karácsonyt, meg fog szégyenülni rafinált igyekezetében.
Mert nem lesz Covid-királynak köszönhetően idén kasszasiker, az igazi Nagy Király pedig, advent Ura nem onnan érkezik, s nem azt hozza, amit Önök remélnek, vagy ahonnan várják Őt. Nem, Ő nem a plázák és megavállalkozások, bankok kétes lejtőin rohan felénk. Pontosan azért, mert semmiféle földi ügyeskedés, manipuláció nem tudja befolyásolni jövetelét. A Nagy Király, az adventus, az egyszer eljött, s újra eljövő ma is égi úton érkezik hozzánk, szembe jön velünk, nem lehet a háta mögé bújni és onnan befolyásolni Őt. Égi magasból, régi ígéretek boldogító beteljesüléseként, szívtől szívig érkezik. A Lélek országútján lelkekhez, s az irgalom csillagfényes autópályáján, amit senki a földön meg nem építhet, csak Ő. S mit hoz magával?
Rövid ünneptörténet – felkészülés az Úr érkezésére
Igazi, bensőséges, mély ünnepet, amire az Ő módszertanával lehet készülni. Már Tertullianus egyházatya (160-220) használta az adventus szót, utalva az Úr Jézusra, aki eljött a világba, hiszen az Ige testté lett, s lakozott közöttünk (János 1,14kk), és eleink, meg mi látjuk az ő dicsőségét. És eljön minden évben újra eljövetelének ünnepsora is,
a négy adventi hét, amolyan négy lépcsőfok, régen grádicsnak nevezték, amin felfelé lépkedve, eljutunk majd a fő ünnephez, Jézus Krisztus megszületéséhez.
Az Úr segítő eljövetele ez (Kálvin), megérkezése emberiségfordító, üdvtörténeti pillanat és az emberek rendeltetésszerű – Isten akarata szerinti – örök célirányba fordított életének lehetővé tétele a legnagyobb betlehemi ajándékok egyike. E célból a négy adventi vasárnap ünneptörténeti gyökerei is mélyen visszanyúlnak az időben. Már a 4. században a születés, testet öltés ünnepe előtti időszakot, vasárnapokat böjtöléssel, lelki előkészülettel tartották Franciaországban, s ilyenkor a méltó fogadtatás jeleként és előkészületeként sok helyen tartottak keresztelőket, a megtisztulás fürdőjeként, az új élet jeleként.
Amalarius von Metz egyházi író már a 800-as évek fordulóján az adventi négy vasárnapot és időszakot így nevezte: praeparatio adventus Domini – az Úr eljövetelének előkészítése. Minthogy egész életünk is egy nagy előkészület az örök életre vagy az örök halálra. Advent ebben a felkészülést jelenti karácsonyra. A görögkeleti egyházakban már a 6. századtól a karácsony előtti böjti és önvizsgálati időt nevezték így.
A jeruzsálemi egyház egy adventi vasárnapot tartott, a szírek pedig már kettőt, igen korán, vagy 1800 évvel ezelőtt. Itáliában kb. az 5. századtól tartják a négy adventi vasárnapot. A reformációval kezdett a köztudatba átmenni az, hogy az egyházi év első adventi vasárnappal kezdődvén, ezt tekintették az egyházi újév első napjának.
A 290 éve megjelenő herrnhuti protestáns Losung, bibliaolvasó kalauz az első adventi vasárnap igéi fölé írva kiemelten megjegyzi: ez a nap az új egyházi év kezdete. Ilyenkor tűnnek fel az első herrnhuti csillagok, akár egy-két méter átmérővel, bennük izzóval vagy gyertyával. Az első adventi, azaz egyházi újévi vasárnap liturgikus színe a lila. A bajor és a thüringiai protestánsok 1500 oldalas, zsebméretű ének-, imafüzetében, liturgiai tárában nemcsak szép énekek vannak, hanem értékes, továbbgondolásra ösztönző gondolatok is. Például ilyenek:
„Isten ilyenkor újra közeledik hozzánk, nagy szíve kitárul, vár reánk, Isten bizton eljön hozzánk,hozzád” (J. Jourdan). Az adventi hit pedig olyan, mint az a madár, amelyik már akkor a hajnali fényről énekel, amikor még sötét éjszaka van.
Az egymásra várakozás és a Krisztusra várás összefügg
Bonhoeffer evangélikus teológus, aki a második világháború végén a borzalmas börtönben még nem tudta, hogy a szabadulásra vagy a mártírhalálra kell felkészülnie, de a bezártságban a képzeletbeli szabadság krisztusi tágasságában fürdette meg minden nap a lelkét, hogy kibírja sorsa ismeretlen közeljövőjét. Mintha a cellamélyben is a megdicsőülés hegyére ment volna fel minden nap Péterrel, Jakabbal és Jánossal, s látta tündöklő fehérben az Urat (Márk 9,2-8). Így kibírta az embertelenség pokoljárását.
Elmélkedett az Igéről, s ezt írta: „Adventet ünnepelni azt jelenti, hogy tudunk várni. A várakozás olyan művészet, amit türelmetlen korunk elfeledett. Még alig fakadt ki a szirom, máris gyümölcsöt szeretne szedni a fáról. Ám a mohó tekintet gyakran félrevezet, hiszen a látszólag érett gyümölcs belülről még nagyon is zöld, éretlen. A tapintatlan kezek az ilyen gyümölcsöt érzéketlenül elhajítják, mivel csalódtak benne.
Aki nem ismeri a várakozás kissé fanyar lelkületét, azaz a remény pislákolásának az állapotát, az nem fogja soha átélni a beteljesedés teljes áldását, örömét.
Aki nem ismeri, mit jelent az, hogy a nyugtalanság ott rejtőzik az élet legmélyebb kérdéseiben, saját életünkben, s nem tud vágyteli várakozással készülni arra a pillanatra, amikor lelepleződik és feltárul az igazság, az semmit sem tud annak a pillanatnak a dicsőségéről, nagyszerűségéről, amelyben a világosság álmokat betöltve ragyog fel.
Aki pedig nem igyekszik elnyerni valakinek a barátságát, szeretetét, s várakozva-vágyakozva kitárni lelkét a másik előtt, míg az a másik valóban megérkezik, beköltözik hozzá, a szívébe, lelkébe, annak örökre ismeretlen marad az a legmélyebb áldás, amit két lélek eggyé váló élete jelent. Márpedig ezen a világon igenis tudnunk kell várni a legnagyobb, legmélyebb, leggyengédebb pillanatokra, hiszen ezek nem a zúgó viharban születnek meg, hanem a csírázás, növekedés, a létre jövetel, a születés isteni törvényének engedelmeskedve – halkan és olykor bizony évek alatt…”.
Ő visszajön dicsőségben – nem csal meg ez a remény
„A remény a sötétben kezdődik…”. Hiszem, ez a remény vitte át az utolsó szívdobbanásában kedves családtagunkat Jézus ölelésébe, amikor a vidéki kórházban az első Covid-hullám végén irányt vett örökkévaló lelke a rá is váró x-edik dimenzió felé. Igen, a hit-madár akkor kezd el énekelni a hajnalról, amikor még sötét az éjszaka. Ilyen a remény-madár is, ahogyan szívszorító módon Anne Lamott Bird by Bird című könyvében írja.
A reménynek a nyelvezete, hite, valósága élőket és elmenni készülőket egy nagy lélegzetvételben, szorongást enyhítő távlatosságban egyesít.
Jürgen Moltmann, a remény protestáns teológusa, akit volt lehetőségem személyes közelségben, fordítása közben is megfigyelni, s látni állandó odafigyelését a másikra, mintha bennem és másokban is Jézus arcát, jelenlétét, adventjét, eljövetelét fürkészné.
Ez a másikban Krisztust kereső érdeklődés az emberi méltóság, a tisztelet gyakorlásának mély oka. Istenem, hányszor tudunk így, Krisztust kereső lélekkel a másik emberre tekinteni?! De más lenne ez az ország, ez a világ, ha lennének egyre többen embertársaikban Krisztust kereső emberek! Moltmann a remény nyelvét Jézus feltámadásában kezdte el betűzni és az Eljövendő Nagy Király szótárában az egyik középponti fogalomnak tartotta. A hit rokon szavának, a ne féljetek biztatás táplálékának.
Még ma is, 94 évesen ebből a hívő reménységből él. Ez a madárról madárra, szárnyról szárnyra és szívről szívre szálló remény az erőforrás a kétségbeesés ellensúlyozására. Lamott szavai szerint ez a „forradalmi türelem”. Bármilyen is legyen a remény, mindannyiunkban van valami, ami várakozás után kiált, akármilyen a pillanatnyi tartalma is, jót vagy rosszat várás, de mindig képes arra, hogy némi szárnyacskát növesszen a lelkünkben, amivel éppen a legmélyebb szakadékok fölött is átkelünk. És segítségével felszárnyalhatunk örök magasokba, ahol az vár ránk, amit emberi szív és elme meg sem gondolt, amit Isten készített az őt szeretőknek. S ez a remény Covid-káoszunkban is ott köröz jótékonyan felettünk, és szívünkre röppen, ha engedjük.
Ma, a vírus által próbált lelkünk nyugtalan hányódásában, az „ilyen karácsony sem volt még” szorongással vegyes előízével szemben kívánom mindenkinek ezt a hozzánk röppenő, felénk szálló szent reményt, a radikális türelmet.
A Krisztusból táplálkozó reményt, ami soha nem illúzió, a jóra várakozás mindent átértékelő, mindenen átsegítő erejét. Mert arra várunk, Aki egyszer már eljött a Földre, s boldoggá tette szavával, jelenlétével azokat, akik hittek Benne. Áldott egyházi új esztendőt mindenkinek, aki elindul megtalálni Őt, mert Ő már évek, évtizedek, évszázadok óta keres Téged, s lelkedre száll ma is jótékonyan, ha engeded, az egyik legszebb ajándéka, a szárnyaló remény!
