Kezdem azt hinni, hogy igenis van alapja a turáni átok legendájának, sőt, pillanatnyi felvidéki közállapotainkat elnézve úgy tűnik, az átkot egyenesen ránk, felvidékiekre szabták. Balszerencsés 13 esztendeje, hogy Bugár Béla kinyitotta Pandora szelencéjét a megosztottsággal. Ez alatt a 13 esztendő alatt pedig néphagyománnyá fejlődött a politikai szembenállás, s családi, rokoni, baráti viszonyok romlottak meg miatta. S bár politikai értelemben Bugár már a múlté hál’ Istennek, az öröksége máig kísért, ami viszont megdöbbentő, hogy nem hátrahagyott pártja által…
Sok gyötrelmes év után ugyanis a két rivális párt elásta a csatabárdot és szándéknyilatkozatot fogadott el, hogy hitet tegyenek a felvidéki politika egységesítéséről. Mindez persze nem jöhetett volna létre, ha Bugár Béla, Bastrnák Tibor, Érsek Árpád vagy Jakab Elemér és a hozzájuk hasonlók máig fújnák a passzátszelet. Vagyis az egység megteremtéséhez természetesen elengedhetetlen az önreflexív megtisztulás, amit mindkét párt komolyan is vett.
Üröm az örömben ugyanakkor, hogy az egységet jelenleg épp azok próbálják meggátolni, akik zászlójukra tűzték ennek elérését, az árkok betemetését. A fegyverletétellel viszont okafogyottá váltak, így éppen ők kényszerülnek mesterségesen szítani a konfliktust, hogy szerephez juthassanak.
Sajnos ezen tevékenységük ismét csak megmutatta, hogy milyen csúnya műfaj is a politika, és hogy hazugságokkal nem lehet bizalmat építeni. Főleg nem, ha az olyan törékeny, mint esetünkben.
A felvidéki nép végre békét és egységet kíván!
A legtöbb ember ingerküszöbét nem érik el ugyanis a „kinderpolitikusok” egymás közti tyúkperei. Akikét pedig igen, azok is torkig vannak már ezekkel. Fel kéne végre fognia mindenkinek, hogy mi, felvidéki magyarok sokfélék vagyunk, sokféleképpen gondolkodunk a világról, sok mindent másképp látunk, sok mindenről mások az nézeteink. Ezért vagyunk emberek. Esetenként homlokegyenest másak az elképzeléseink egy-egy probléma megoldásáról, sőt a problémáról magáról is. Egy dolog viszont mindenek felett összeköt minket, az pedig a magyarságunk és az ebből adódó sorsközösségünk.
A felvidéki választópolgár nem akar már magyar és magyar között választani, nem akar hatalmi harcokat szemlélni, sárdobálásokhoz asszisztálni, pocsolyákba alámerülni.
Nem akar partvonalon kívül tengeni, demarkációs vonalak közt aknákat kerülgetni. Nem akar szuvas méregfogakat gyökérkezelni, sem állóháborúkat ülve végignézni. Nem érdekli, hogy egyik-másik-harmadik tábornak mennyi sakkfigurája vagy muníciója van; nem érdekli, hogy egyik-másik-harmadik félnek hány lájkolója, követője van.
Sőt, a legtöbb embert az is hidegen hagyja, hogy piros, zöld, vagy narancssárga sapka (nyakkendő) van a nyuszin. Egyedül az érdekli az embereket, hogy legyen valami kézzel fogható eredmény. A vitáikat, világmegváltó nézetkülönbségeiket pedig a tisztelt hölgyek/urak oldják meg egy zárt teremben ahogy csak akarják. Iszapbirkózzanak reggeltől napestig, vagy sorsolják ki egymást feldobott pénzérmékkel, csak ne kelljen már azt néznie az embereknek, hogy ki milyen szupersztárnak beállítva magát próbálja meg átverni a másikat.
Ha élvezik, akkor persze csak tegyék, de ne a felvidéki magyarság rovására. És itt most nem csak az éppen az asztalt borító Összefogás pártról van csak szó, amely durcás kisfiúként több játékzsetont próbált kizsarolni. Nem. Ez mindenkire ugyanúgy érvényes, úgy a két releváns, mint a három kisebb pártra, illetve valamennyi mozgalomra. Az egységnek ugyanis van egy olyan diszkrét bája, hogy csak egy komponensből áll. Persze lehet több összetevője, de együttható csak akkor lesz, ha az egyes részelemek kapcsolódnak egymáshoz, nem pedig eltaszítják egymást. Ahogy a Nélküled című dalban is elhangzik: ha nem vigyázol ránk, olyanok leszünk mi is nélküled…
Higgadjon hát le mindenki, végezzen önvizsgálatot, számoljon el tízig és nyugtassa meg magát, hogy nem fog kimaradni semmiből. Tudniillik nem vagyunk annyian, hogy bárkiről is lemondjunk vagy kihagyjuk. Ahogy Presser Pici énekli: miénk ez a cirkusz, itt mindenkire szerep vár.
A népszámlálás évében, amikor a létünk és egzisztenciánk forog kockán, mindez különösen fontos lenne. Fontos lenne, hogy ne mérget, szitkot és epét lássanak maguk előtt a felvidéki magyarok. Fontos, hogy ne a megvetés és a kiábrándultság érzését váltsa ki belőlük a politikum, de talán a legfontosabb, hogy ne a bizonytalanság legyen úrrá rajtuk egyes politikusok cicaharcai miatt. Mert lassan nem lesz kit vezessenek a koncokon civakodó vezérek…
Ezért kéretik valamennyi, magát közszereplőnek valló személytől (beleértve e sorok szerzőjét is), hogy a felvidéki közösségéért érzett felelősség teljes tudatában vessenek véget a hosszú és elátkozott megosztottságnak. Békítsenek ki végre apát a fiúval, testvért a testvérrel, szomszédot a szomszéddal. Számolják fel az egók harcát, a parttalan viták miatti szembenállást. A „csakazértsem” konokságot, a „majdénaztjobbantudom” makacskodó akadékoskodást.
Ha az MKP és a Híd képes volt félretenni közel másfél évtizedes sérelmeit, akkor itt az idő, hogy mindenki más is így tegyen az Összefogás mozgalomtól a Magyar Fórumon és Magyar Kereszténydemokrata Szövetségen át egészen az Új Egység Mozgalomig és a Via Nováig. Itt az idő! Itt az idő, hogy legyünk végre egy cél és egy akarat, mert a víz szalad. A víz szalad!
#csatabárd
