A medúzák bizonyítottan 65 millió éve élnek agy nélkül, ami némi reményt és bátorítást is ad a világpolitika irányítóinak, ezen belül is a Szlovákiában jelenleg, nyomokban még gondolkodási képességet mutató politikai garnitúráknak, függetlenül attól, hogy a bal, vagy a jobb oldalon leledzik. Ám az érintettek nem ülhetnek nyugodtan, hátradőlve foteljeikben, mert e tény evolúciós zsákutca is egyben, és nem nagy mozgásteret ad a fejlődés lehetőségére, meg amúgy is a hülyék között ma óriási a konkurencia.
Közvetlen a rendszerváltás utáni években volt szerencsém kezdő politikusként, szervezőként megélni, hogy vidéki, kis, fűtetlen kultúrházakban, egy kétszáz lélekszámú községben is teltházas kampányrendezvények, képviselőjelölti bemutatkozások voltak. Mennyi kérdés, vágy és reménykedés volt a légkörben. Égtünk, mint a tűz, tele voltunk hittel és azt hittük más lesz, lehet. Azóta, az eltelt harminc év alatt megszépültek községeink, kultúrházaink modern, színes, hőszigetelt intézményekké váltak, majd ezzel párhuzamosan üresedtek ki, csendesültek el. Ifjú, feltörekvő politikusaink, ma a virtuális térben gyűjtik a szavazatokat, emberi arcot talán csak a reggeli mosakodásnál látnak a tükörben, ha még van merszük belenézni. Valami nagyon megváltozott, de nem lett emberibb. Eltávolodtunk a közösségektől, a gondjaiktól, a mindennapjaiktól,
nem kérdezzük őket, csak tanácsot osztogatunk, meg okoskodunk és nem értjük, hogy miért üres kultúrház fogad minket a választási kampányokban,
miért az érdektelenség és a csend? Megfásult a lelkünk. A politikai pártjaink osztódással szaporodnak, összemegyünk, azután szét, majd ismét össze és szét, és valahogyan minél többnek látszunk, annál kevesebben vagyunk. Rétegződik a politikánk. Az atomokra hullásunk közepette, önmagunknak bizonygatjuk igazunkat a virtuális térben, miközben a vidéki, kis falvak lassan kiüresednek, a lakatlan, egykor virágzó portákat benövi a gaz és a csend, ami lábujjhegyen osonva benő minket is.
Mózes negyven évig vándoroltatta a kiválasztott népét a sivatagban, míg elértek a Kánaán földjére, ahová ő maga sohasem léphetett be, de az istenadta nép, mert a hála, meg a nép is már csak ilyen,
utólag mégsem örült túlzottan az új otthonnak, amikor kiderült, hogy az őket körülvevő óriási sivatagban ez volt az egyetlen hely, ahol nincs olaj.
Nos, nekünk is vannak önjelölt Mózeseink, de a tízévente, velünk szembejövő népszámlálási adatok azt mutatják, nekik már nem lesz negyven évük az őket követők megvezetésére, meg mi nem is vagyunk kiválasztott nép, legfeljebb leválasztott, az anyaországtól. A történet azonban mégis hasonlít egy kicsit a miénkhez, hiszen a rendszerváltás óta eltelt több mint harminc évben, mi is itt bolyongunk ebben a szellemi sivatagban, ahol ha nem vigyázunk, úgy járhatunk mint azok a kolostorok, melyeknek alapjait komoly nagyságú magyarországi pénzekből éppen most kezdik kiásni. Több száz év távlatából majd a jövőben aligha lehet megállapítani, hogy ezen az alapokon álló virágzó katedrálisok éppen melyik politikai formáció kalapácsaitól dőltek össze, de a felelősségünk közös abban, hogy ez ne történjen meg.
Felelősség! Igen, ezt is próbáljuk a sorok között keresni, amikor olyanokat olvasunk politikusaink szájából, a több mint tízéves szembenállás után, hogy az „új szlovákiai magyar párt szervezeti alapjait az a két párt kívánja letenni, amelyik hosszú éveken keresztül megosztotta a szlovákiai magyar társadalmat.” Azt azért nem árt leszögezni, és az igazsághoz talán ez áll közelebb, hogy
az egyik párt az elmúlt évtizedben próbálta a lelket tartani a parlamenti képviselet nélkül maradt választóiban, míg a másik tábor mondjuk úgy, hogy jól élt ebből a megosztottságból,
s ez még akkor is így van, ha egyre többen egyetértenek abban, hogy végre meg kell szüntetni ezt a vég nélküli szembenállást. Megpróbálom ezt úgy megfogalmazni, mint Forest Gump mamája, aki mindent úgy tudott elmondani, hogy azt mindenki megértse.
Ahogyan a keresztény emberek hite szerint gyónás nélkül sincs feloldozás, úgy bűnhődés nélkül sincs bűnbocsánat. Van bűn és van bűnhődés! Nagyon sokan gondoljuk úgy, minden jó szándék és elvárás ellenére is, hogy vannak dolgok, amiken nem lehet csak úgy egyik pillanatról a másikra néhány hét alatt túllépni. A jelen esetben ez azt jelenti, hogy
azok, akik a közösség lelkében és mindennapjaiban nagyon sok mindent szétromboltak az elmúlt 10 évben, azok most végignézik és cselekvően részt is vállalnak abban, ahogyan ezt újjá építjük, de közösen.
Ez a minimum, ami jelen esetben elvárható. És igen, hajózhatunk egy hajón, kémlelhetjük együtt az eget és imádkozhatunk a jó szélért, felhúzhatjuk a vitorlákat is megfoltozott, és összevarrt vászondarabokból, de az irányt, amerre a hajónak mennie kell, a kapitányra bízzuk, mert ez így logikus és törvényszerű. Ez nem megy másképpen.
Mondjuk ki azt is, hogy a valós igény egy további, az összefogást szorgalmazó, de cselekedeteiben mégis a megosztást eredményező, felvidéki magyar párt regionális szerkezetének felépítésére és létrehozására nem a mélyből, a választók akaratából tört fel, mint a meleg vizű forrás, hanem felülről, önös és megtervezett, előre megfontolt szándékból, és ez nem jó, mert már nagyon elege van mindenkinek abból, hogy mindig felülről akarja megmondani valaki a népnek, hogy mit akarjon. Nagyon jól látható, hogy ifjú, vagy újnak titulált, arcukat farsangi álarc mögé bújtatott politikai titánjaink fordítva ülnek a lovon, amivel nekem személy szerint nincs semmi bajom, hiszen ez ízlés és főleg szokás kérdése, csak az a gond ezzel, hogy a ló, amin ülnek, a miénk. És mi nem ilyen lovat akartunk!
Valamikor a magyar nemzetnek voltak Kossuthjai meg Széchényijei. Ma is vannak hasonló anyagi javakkal rendelkező üzletemberek még e szegény Felvidéken is, a szellemi javaikat most ne forszírozzuk, de építés helyett mégis a megosztottságba, és saját politikai és gazdasági befolyásuk erősítésének lehetőségébe fektetik e VILÁGI tőkéjüket. Szögezzük le, hogy
az évtizedes szembenállás után, egy újabb, további hosszú évekre kiható politikai és társadalmi megosztottságot már nem lehet eladni a Felvidéken, még matyó hímzéssel sem!
És lehet a forró kását is kerülgetni a végtelenségig, de jó lenne, ha már valaki kimondaná, hogy a két ,,nagy” párt esetleges megegyezésével még nem érünk el semmit, mert ha nem jön létre tényleges és valós egyezség minden politikai szubjektum között, a rendszer ugyanúgy kétpólusú marad és tegyük hozzá, van az a pénz, ami ezt meg is fogja erősíteni. Jó hírekkel is szolgálhatunk viszont.
A sokat bírált, lassúnak és körülményesnek, elöregedett szerkezetűnek kikiáltott, konzervatív értékrendjéről ismert politikai pártunknak van egy fiatal, dolgozni tudó, ötletekkel teli csapata, akik megtervezték és felvázolták az újraépítkezés sarokköveit, amivel hamarosan színre lépnek.
De ehhez mindenki kell, mert ha csak a maltert keverjük és a követ faragjuk meg, és nem lesz, aki a tégla közé illessze pontosan a kötőanyagot, ránk szárad, vagy összedől. Mindenki kell. Kőműves, munkás, szaktudás, akarat, hit, ami összetartja a falakat. Még azok is, akik azt hiszik, hogy pusztán a hátuk mögött álló gazdasági hatalomból lehet várat építeni. Lehet, de üresen fog állni a vár. Élettel, történésekkel, cselekedetekkel kell megtölteni a sorsunkat. Az nélkül csak túlélünk, de meddig? És minek? És kinek?
Valamikor gyermekkoromban úgy havonta betért hozzánk egy házaló cigányasszony, aki apró portékát, fazekat, fakanalat árult, gondosan bebugyolált batyujában, amit a hátán húzott magával. Kezdetben kártyából jósolt, később már kávézaccból és a csirkecsontok földre dobásából is. Ehhez persze előbb meg kellett innia a kávét, amit anyám főzött neki, és leennie a húst a csontokról, és erre a rafináltságára még gyerekként rájöttem. A végeredménye mindig azt volt a jóslásnak, hogy ,,szerencse vár hűségesen” Vagyis azt jósolta meg , amit anyám hallani akart. A mai politikusaink nagy része, most általánosan a szlovákiai politikára értem, azt mondja az embereknek, amit hallani akarnak, és ami sokszor köszönő viszonyban sincs a valós élettel. Palackba zárt életünk a tavaszt várja. Az elmúlt hónapok bezártságba kényszerítettek minket. A felvidéki magyarság ismét útelágazáshoz érkezett. Kellene már egy nyugodt tenger, jó széllel. Jó kapitányokkal. És mi rendelkezünk mindennel, csak valahogy élni nem tudunk, vagy nem akarunk ezzel. Az utolsó hajók készen állnak a kikötőben. Életem során kimondott szavak, mondatok, intelmek suhannak át az elmémen, és Ady egyik versének – Utolsó hajók – felejthetetlen sorai jutnak eszembe:
,,hű tenger volt a lelkem, nem érdemeltem,
hogy most legyen fáradt, hullámtalan, holt,
mert igazam volt, igazam volt.”
(Hrubík Béla/Felvidék.ma)
