Mészáros Tamás, felvidéki származású énekes, színész „Egyszer majd hívlak” című szerzeményével az előadók aktuális lelkivilágát, vívódásait mutatja meg, akiknek egyik napról a másikra megváltozott az életük. A dal reményt ad mindannyiunknak, a zene segítségével ugyanis könnyebben át tudjuk hidalni a problémákat, és feltöltődni.
A komáromi Magyarock Dalszínház tagja, aki szóló előadóként is tevékenykedik, a tavalyi évben készítette ezt a különleges dalt, amely annyira speciális, hogy erről a bonyolult és kiszámíthatatlan, kaotikus helyzetről szól. Egy kicsit jegelte a megjelentetését, ám idén áprilisban előrukkolt a vidám, de közben sokatmondó szerzeménnyel.
– Sajnos még mindig aktuális az üzenete, ezért készítettünk egy kis vizuális történetet is, hogy ne csak hallgatni tudják az érdeklődők. Egy előadóról szól, aki keresi a közönségét, a lehetőségeit. Rendkívül nehéz helyzetbe került ugyanis mindenki. Bízunk abban, hogy hamarosan végre ismét együtt lehetünk, és tapssal jutalmazhatják majd a nézők, amit a színpadokon előadunk, bemutatunk. A dal teljesen szokatlan módon született meg, mivel sajnos a tavalyi határzár nem tette lehetővé, hogy stúdióba vonulhassak az alkotótársakkal, zenésztársakkal. Így a külhonban tudtam csak az énekfelvételeket elkészíteni. Szerencsére a digitális technika ma már annyira fejlett, hogy így is kivitelezni tudtuk a dal létrejöttét – mondta Mészáros Tamás, akiben felemás érzések játszódtak le a dal elkészítésekor.
– Nagyon nehéz volt szembesülni az érzéseimmel, mivel még ezelőtt sohasem éltem meg hasonlót ahhoz, hogy két ország között határt zárnak le, s így nem tudtam elmenni a stúdióba, hogy felénekeljem az új dalt. Egyébként a tavaly tavasszal kezdődő teljes bezárás és karantén eleve egy tudathasadásos helyzet volt. Egyik napról a másikra estünk el annak a lehetőségétől, hogy színpadra álljunk, koncertezzünk, vagy éppen színházi előadásokat mutathassunk be.
Az „Egyszer majd hívlak” dal tavaly tavasszal készült el. Körülbelül áprilisban kezdtünk rajta dolgozni a szerzőbarátaimmal. A lezárás miatt mindenki otthon végezte a rá eső munkát, a hangszerelést, a dalszövegírást. Én egy külhoni stúdióban tudtam rögzíteni az énekfelvételeket, amiket aztán a produceremhez küldtem el. Aztán tavaly végül nem jelent meg, egy darabig a fiókban hevert. Júniusban, amikor elkészültünk vele, s közben elkezdhettünk dolgozni, nem éreztem azt, hogy meg kellene jelentetni. Most, hogy november óta nem állhattam közönség elé, úgy gondolom, itt van az ideje, hogy megmutassuk.
A saját gondolataimat, érzéseimet szeretném átadni a közönségnek ezzel a dallal és persze egy korlenyomatot is kiadni. Bizakodó vagyok, hogy egyszer valamikor majd csak egy rossz emlék lesz ez az időszak. A dalra videoklipet is forgattunk nemrégiben. A klip képi világa pontosan azt jeleníti meg, amit a szövegben elrejtettünk. Egy zenész vagy előadó keresi az útját ebben a kaotikus vírushelyzetben, amely nem ítélkezik, csupán tényeket mutat meg. Kicsit a lelki világunkat is beletettük. A főhős először egy kopár, erdei ösvényen indul, ahol csak a reményt adó fény, a hangszer, a zene van jelen, amibe kapaszkodhat. Később beér egy kicsit zöldebb helyre, amely a kisvárost szimbolizálja. Itt már néhány ember is feltűnik. A történet természetesen úgy ér véget, hogy a főszereplőnk megtalálja a nagyvárost. Azt a helyet, ahol már családok vannak, akik egymásra találnak, békében, szeretetben lehetnek, és a főhős megtalálja a lehetőségét annak, hogy újra zenélhessen.
