Szent Iván napja, Keresztelő János születésének ünnepe van június 24-én. Szorosan kapcsolódik a június 20–22. között zajló nyári napfordulóhoz. A Szent Iván éjszakája vagy a szentivánéji éjszaka június 23-ról 24-re fordulva tart. A nap kapcsolódik a nyári napfordulóhoz és szokásokhoz, például a Szent Iván-máglyához, valamint a gyógynövények gyűjtésének különösen kedvező idejéhez.
A finnek szívesebben ünneplik a Juhannus-napot családjukkal, barátaikkal és ismerőseikkel a vízparti Mökkijükben, faházukban. A diákok és a fiatalok többnyire a városokban tartózkodnak, és barátaikkal ünnepelnek a nyilvános parkokban és réteken.
Legtöbben Mökkijükhez érve megkezdik a Juhannus-ünnep előkészületeit. A finn zászlót kitűzik (Juhannus munkaszüneti nap és zászlófelvonós nap minden Mökkiben), a ház bejáratát pedig nyírfaágak (Juhannuskoivut) és virágok díszítik. Természetesen az eredeti karéliai hagyomány szerint a fát össze kell rakni egy nagy tábortűzhöz (Juhannuskokko), lehetőleg a vízen található tutajon, vagy vízparton, tengerparton. Ezen felül, mint mindig és mindenhol Finnországban, a szauna ilyenkor is kihagyhatatlan. Az első finn újburgonya gyakran kapható már ilyenkor, és tökéletesen passzol a halhoz, kevés kaporral és vajjal.
A nyárünnepek nagyon gyakoriak Skandináviában, Finnországban és a balti államokban.
Litvániában Joninės, Lettországban Jāņi, Észtországban a Jaanipäev, Finnországban a Juhannus (amelyet június 20. és 26. között szombaton ünnepelnek) a legnépszerűbb ünnep. Különlegesen Svédországban, ahol a Midsummer (nyárközép) Fesztivál helyett a Midsum-ot ünneplik. Szentivánéjt a Feröer-szigeteken Jóansøkának hívják. Június 24-én hétvégén 1925 óta nép-, sport- és zenei fesztivál zajlik Suðuroy szigetén. A Jónsmessát Izlandon is ünneplik.
Csodálkozó magyar gyermekszemek – irodalmi reminiszcenciák fehér éjszakáinkról
1993 május-júniusában történt. Az észtországi Munkácsy Mihály Magyar Kultúregyesület elnökének, a Kárpátaljáról egyetemi tanulmányok lehetővé válása miatt észt földre származott református lelkészfiú, akkorra már állatorvos, ma tiszteletbeli konzul dr. Bán Istvánnak meghívására lelkipásztori látogatást tehettünk feleségemmel és két kis gyermekünkkel Tallinban, Tartuban.
Feleségem, Röhrig Klaudia finnországi tanítványai, akiket a zágrábi Matthija Vlacsics evangélikus teológián tanított ószövetségi ismeretekre, meghívtak minket a Transworld Missziós Rádió központjába, Hyvinkääbe. Majd litvániai búcsúztatással indultunk haza. Eredeti célunk az volt, hogy a németországi Gustav Adolf Werk megígért anyagi támogatásával kiépítjük a baltikumi magyar–német protestáns/református missziót és egyházi szolgálatot a három baltikumi kis ország fővárosaiban, nagyobb gyülekezeteiben. (Litvániában akkor 38 református árva gyülekezet volt lelkész nélkül, főként német ajkúakkal). Dr. Hegedűs Loránt volt abban az időben a MRE Zsinatának lelkészi elnöke, aki szintén elvi támogatásáról biztosította szóban és zsinati elnöki írásos ajánlásával kezdeményezésünket.
A hazai lutheránus egyház segítségét is kértem, mivel a baltikumi országokban, főként Lettországban és Észtországban az evangélikus egyház szinte államegyházként működött, s csak az ő támogatásukkal remélhettük a misszió létrejöttét, működtetését, templomaik református istentiszteleti célú használatát, és egyéb támogatást. Mindenütt készségesen álltak ügyünkhöz, kiváltképpen Paiola érsek úr, az észt lutheránus egyház akkori elnöke. Így jutottunk el kalandos, olykor kockázatos és nehéz akadályokon keresztül Tallinba és az eredeti észt fővárosba, Tartuba, Dorpasba.
Akkor még a szovjet birodalmi érdekek és katonai jelenlét kontrollja és bizonyos tekintetben értetlenkedése is keményen beleszólt dolgainkba, főként feleségem jugoszláviai állampolgársága és útlevele nyomán nemegyszer nehéz helyzetbe sodort minket a történelem aktuális packázása két kislányunkkal, az akkor négy és fél éves Esztikével és a kétéves Dórikával. Lelkipásztori fehér könyvemben, naplómban őrizem Klaudiával együtt ezeknek a napoknak különös történetét. Hiszen szovjet, magyar, észt, finn, lett, litván, jugoszláv érdekek, szempontok metszették egymást, meg égi és földi dimenziók sajátos koordinátái, amivel főként a birodalmi ateizmusban felnőtt katonák és hivatalnokok nem tudtak mit kezdeni, a szó szoros értelmében.
Most csak a tiszta „fehér éjszakákra” emlékezünk
Utunk vége felé áthajóztunk Finnországba, ahol az evangéliumi világrádió egyik vezetője, dr. Matti Korpiiahu lelkész várt minket. Közeledve a Juhannus-naphoz, emlékeztettek arra, hogy náluk ez mekkora népünnepély, s elmesélte az előkészületeket. Amit ebből fizikailag, hangulatában is megéreztünk és szívünkbe írtunk, az több minden volt.
Érdekes módon, hirtelenjében a különös égbolt alatt feltámadtak a nappali szürkületben irodalmi emlékeim.
Kamaszkorom egész életre szóló nagy lélekbúvárának, Dosztojevszkijnek a Fehér éjszaka című regénye, ami az alig macskaugrásnyira elterülő Szentpétervár felé vonzotta tekintetemet. (A tallinni tévétoronyból láthattuk az egykori cári birodalom kulturális és hatalmi központjának kupoláit, látványsziluettjét. A sejtelmek városáét. Dosztojevszkij alkotóéveinek, halálra ítélésének, majd katorga ítéletre változtatott kegyelmi pillanatainak csaknem őrületbe kergető élményszékhelyét). Aztán Juhász Gyula kissé melankolikus verse jutott eszembe. Mostani emlékezéseimben pedig Paul Auster verse ölelkezett össze irodalmi emlékeimmel a fehér éjszakákról. A titokzatosság és a sejtelem határán sétálok mindig, amikor sorait olvasom: „…minden éjjel/a fák csöndjéből/az én hangom hallatszik,/sétál feléd…”. És a fehér nyírfák sűrűjében, a reánk kupolásodó éjszakai világosságban jönnek a hangok: a szeretettek, a kedvesek, a sétára invitálók, lányok és fiúk, igen, a hajdanvolt ifjúság álomszerű hangjai.
Ami viszont mindennél is kedvesebb emlék: gyermekeim csodálkozó kislányszeme, amint éjjel kettőkor kilépünk szaunázás után az udvarra, a játszótérre a tágas finn lakótelepen.
– Apa, nézd, itt minden világít! – lelkesül Eszti lányom. – Nem egészen, ez a Szent Iván-éj közeledte, a nyári napforduló ajándékvilágítása. Az égi világításé, a Jóisten lámpása, az égbolt. Ilyenkor ma is nagy tüzek lobbannak mindenütt, itt, ahol most vagyunk, ott, ahol voltunk, Tallinnban, Tartuban, az észt szigeteken, Rigában, a tengerparton és Vilniusban, litván földön. – De jó, de érdekes! – Azonnal felpattantak a lelkes leánypalánták a gumivédelemmel ellátott gyermekjátszótér libikókáira, hintákra és mászókákra, bálnákra és jegesmedvékre, rénszarvasokra… Akkor ott, azon a különös fehér éjszakán övék volt az egész mesés skandináv s baltikumi világ… Már hajnali négy volt, amikor még mindig csodálkozó gyermekszemük odatapadt a csak általuk uralt játékokhoz… Az ő finn birodalmukhoz.
Igen, a Juhannus-nap előjátékaként, tágra nyílt, barna magyar kislányszemek pásztázták a sötétülni nem akaró északi eget, és őrzik a szemükkel szívükbe beivott, naplemente nélküli különös éjszakának a mesés, mégis valóságos emlékét. Köszönet Istennek, köszönet Szent Iván-napnak, köszönet Finnország, Észtország, Lettország, Litvánia ajándékozó kedveteknek, az ingyenes, mégis drága csodákért, ami földeteken minden júniusban megterem az emberek boldogabbá tételére – az ünnepen és az emlékezetben…
Boldog Juhannus-napi ünnepi hétvégét, Baltikum, és baltikumi magyar testvéreink!
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
