Rég volt az én diákkorom. Nagyon régen. S mégis ma is emlegetem azt a falusi – egyetemet nem végzett – pedagógust, aki az alapokat megadta minden kisdiáknak, az ő szakközépiskolai pedagógiai végzettségével, abszolút becsületes hozzáállásával, amiért kortársai tiszteletét is megkapta.
Szavalóversenyek örökös zsűritagjaként mindig elmondom, hogy annak a tanítómnak tartozom egy életre hálával, aki először színpadra állított, s utána majd mindig, az akkori iskolai és falusi ünnepeken. Mert meglátta bennem a magyar nyelv, az irodalmi műfajok értelmezésének élvezetét. S mire befejeztem az alapiskolát, a gyakori szerepléssel kialakult bennem egy (színpadi) biztonságérzés, s
akkor még öntudatlanul a Karinthy-féle gondolat, hogy „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek”. S ez a kamaszodó ifjúban csak fokozódik, ha az önkifejezésre megkapja a lehetőséget.
Tizenéves fiatalokat is zsűriztem a versmondásban nemrég. A pici gyermek őszinte meséje, előadása lenyűgöző, főleg annak, akinek a szeméből is tükröződik a mondanivaló szépsége, szörnyűsége. S főleg, ha nem győzni küldi el a szülő vagy a pedagógus a gyermeket a szavalóversenyekre (ideje lenne itt is a versengést elhagyni, többet ront, mint használ, az abszolút tehetséget pedig ki lehet szűrni). A kamasz, aki ma felvállalja – tanítója, vagy önmaga késztetésére –, hogy elmondja mindenkinek, egy óriási feladatot vállal lélektani és emberi megnyilvánulási szempontból. Egy életre meghatározó lehet – ha elmondhatja sokszor mindenkinek, ami fáj, ami szép, stb. A szavalóversenyeken mindig megkérdezem, ki választotta, és miért ezt a verset. S megható, amikor a kamasz azt vallja, hogy ő maga, mert nagyon tetszik neki, vagyis a gondolatai, érzelmei találkoztak a költőével vagy az íróéval. S ilyenkor jön a zsűri kinyilatkoztatása, hogy ez a fiatal még nem érett az általa elmondott versre! Na ez is egy átka e versenyeknek, hogy az első csapást méri az ifjúra, aki valamit nagyon át akar adni, de nem akarják érteni.
Ebben az évben fordult elő az is, hogy az Érsekújvári járás vagy öt nagy iskolájából nem küldtek diákot szavalóversenyre. Ez is valamire vall. Nincs olyan, hogy nincs tehetséges gyermek.
Visszatérve egykori tanítóink pedagógiai érzékére: nekik még volt idejük – a falusi iskolákban különösen, de másutt is – nemcsak tudásszintet mérni: felmérésekkel, versenyekkel, plusz órák szorgalmazásával, de ismerték a gyermeki lélek megannyi rezdülését is.
S mondanák sokan: elavult pedagógiai módszerek világa volt az az idő. S mégis: megannyi tudással felvértezett fiatal indult az életbe, jutott el a világ bármely részére, és mennyi sok felvidéki magyar politikus, író, történész, orvos és sok-sok különféle szakember került ki abból a régi „elavult” világból.
S még most is itt vannak közöttük példaképnek ők, akik az élet iskoláját is kijárták, és azok tanultak egyetemeken, főiskolákon, akik önszántukból akartak többet tudni, magasabb szintre kerülni.
Igaz, akkor még az 50-80-as években volt a gyerekeknek igazi gyermekkoruk, nem mérgezték őket a modern világ lelket és értelmet ölő technikai eszközei. Akkor még nem voltak szülők, akik „megmondták” a pedagógusnak, hogy mit akarnak, hogy akarják, mit enged meg a szülő, és mit nem. Akkor csak a pedagógusnak volt igaza, s nem a szülő intézkedett.
Döbbenettel hallgattam a kisiskola igazgatónőjét, aki egy nemzeti ünnepre készítette fel a gyermekeket és azt mondta, hogy majd a szülő eldönti, hogy vasárnap délután elengedi -e a megemlékezésre gyermekét, vagy esetleg délutáni bevásárlásra megy a család.
Sokat gondolkodom, miért jutott ide a pedagógustársadalom, miért engedtük ki a gyeplőt a kezünkből. Talán mert túlságosan meg akarunk felelni hatalomnak, politikának, előírásoknak, pénzes szülőknek? S hol marad a fejlődő ember, akit még mindig a színjeles bizonyítvány, a versenyképesség, az ügyességi versenyek, foglalkoztatások visznek olykor az embertelenségbe, a lélektelenségbe, az egoizmus tetőfokára.
S mindezek mellett egyre több a lelki beteg gyermek, s a különböző modern gyermekbetegségek tömkelege. A minap hallottam, hogy óvodás gyermeknek már savlekötő gyógyszereket ad a szülő, mert gond van a gyermek emésztésével. Tényleg elveszítettük emberi tudatunk, értelmünk legfontosabb irányadóit?
Visszatérve egykori tanítóim tiszteletére, példaképek voltak ők, nemcsak tudásukkal, hanem az iskolán kívüli munkájukkal, emberségükkel, családi kapcsolataikkal, magánéletükkel, s persze a társadalom megbecsülésével.
Gyermekeink jelene, jövője, élete múlik azon, hogy szülő és tanító hogyan működik együtt. Közös érdek, mert ez dönti el, hogy lesz-e egészséges felnőtt társadalom, vagy egy térdre kényszerített, mindent elfogadó nemzedék, hogy megtartja-e a felvidéki magyarságot, vagy akár az egész társadalmat.
Még átértékelhető a pedagógiai rendszer, de ehhez elsősorban nem a teljesítmény-központúság az első állomás. Vegyük már észre szülők és pedagógusok, hogy gyermekeink emberszámba vételének nem a maximális intenzitású életmód és az információhalmaz megszerzése az alapja.
(Dániel Erzsébet/Felvidék.ma)
