A Magyar Kultúra Napja, tudjuk, nem júniusban van, hanem január 22-én, de mert a járvány miatt számos, az ünnephez hozzátartozó hagyományos esemény az elmúlt egy-két évben elmaradt, szervezői mégsem mondtak le róluk végleg, így került sor- most, június 11-én, a tanév végén a Palóc Társaság több mint negyedszázados múltra tekintő tanulmányírói pályázatának eredményhirdetésére.
A Palóc Társaság és a Magyar Kultúra Háza közös ünnepsége az Uránia Nemzeti Filmszínházban Kölcsey Himnuszának elmondásával és eléneklésével kezdődött, hiszen a Magyar Kultúra Napja nemzeti imádságunk szövegének születésnapjához kötődik. Kölcsey művét Pál Péter Lendváról származó fiatal Radnóti-diplomás versmondótól hallhattuk, akitől úgy hangzott a két évszázados vers, mintha egy mai kritikus, lázadó, mégis bizakodó és hívő fiatalember imája lenne. Nem is illett volna a megszokott, bús, önmarcangoló előadásmód egy olyan ünnepséghez, amelynek kitüntetettjei fiatalok voltak.
Z. Urbán Aladár, a Palóc Társaság elnöke, a Magyar Kultúra Lovagja megnyitójában utalt az összetartozás napjára, és arra, hogy
102 év szétszakítottság után is az összetartozás tudata a bizonyíték arra, hogy otthon vagyunk a Kárpát-medencében, őshazánkban.
Így gondolják azok a fiatalok is, akik itt vannak, ez jelenik meg műveikben, amelyeket elküldenek minden évben, hogy a bíráló bizottság értékelje. Azzal a kívánsággal fejezte be megnyitóját, hogy minden nap a magyar kultúra napja legyen és minden nap az összetartozásé.
Az eredményhirdetés egyik pillanata (Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
„Nincs módunkban kitérni a hűség elől” – a 125 éve született Tamási Áron szavaival köszöntötte a megjelent diákokat, tanárokat, az ünnepeltek hozzátartozóit Csibi Krisztina, a Magyarság Háza igazgatója, hozzátéve, hogy a Tamási-év jelmondata a Palóc Társaság magyarság-ismereti versenyének, de a mai napnak is jelmondata lehet.
Hűséggel tartozunk hazánknak, kultúránknak, nyelvünknek, a magyar nemzetnek éljünk bárhol a világban, a Kárpát-medencében, vagy a diaszpóra valamelyik közösségében.
Kérem, hogy az összetartozás érzését ne csak június 4-én, de az egész évben vigyék magukkal.
Tarnóczi László Magyar Örökség-díjas rádiós újságíró a pályázat méltatója arról a jelképes teherről beszélt, amit érzett, amikor fiatal tanárként Szécsényben telepedett le, a Ceaucescu-korszakban Erdélyben nem dolgozhatott, s úgy érezte, nem tudja viszonozni a barcasági csángóktól kapott szeretetet.
De megismervén a felvidéki magyarság helyzetét, megértette, hogy bárhová kerül a Kárpát-medencében, mindenütt szolgálhatja a magyarságot.
Arra biztatta a fiatalokat, hogy „gyűjtsenek terheket tarisznyájukba”, azaz ismerjék meg az idősek emlékeit az összetartozásról.
Nehéz lett volna eldönteni, hogy a fiatalok az ünnepségen mit vártak izgatottabban: a díjkiosztást, vagy a megelőző részt, amikor felolvashattak díjazott pályamunkájukból. A tudósító számára természetesen ez volt érdekes és tanulságos. Változatosak voltak a témák. Kifejezték a szűkebb szülőföldjük iránti szeretetet, olykor lírai és festői leírással, mások nagyszüleik meséiből leszűrt erkölcsi, emberi példázatokat, vagy sorsukból a kisebbségi sors tanulságait írták meg, például egy felvidéki kislány nagyapja helytállásának és ezért a család kitelepítésének történetét. Felmerült egy délvidéki dolgozatban a menni vagy maradni kérdése is (jelenleg sokkal erősebb a hűség), vagy az, hogy mit jelent egy mai fiatalnak Trianon, mit a történelem? Ez utóbbit felvidéki fiú elemezte, míg ugyancsak a Felvidékről a magyar nyelv megtartó erejéről beszélt egy kislány szép, palócos á hangzókkal.
A nyelv-kérdés drámai erővel jelent meg egy határozott írói tehetséget eláruló lány pályázatában. Azt mesélte el, hogyan szakadt meg kapcsolata egy barátnőjével, akit magyar anyja szlovák iskolába íratott át. A barátság elhalásának történetében kitűnően ábrázolta mind az identitásváltás folyamatát, mind a többségi nemzet tagjainak magatartását a kisebbség iránt.
A legkedvesebb írás azé a felvidéki fiúé volt, aki büszkén mesélte el, hogyan lett 14 évesen saját múzeuma. Már gyerekkorától kezdve érdeklődött felmenői története iránt, és gyűjtötte tárgyi emlékeiket, később mások feleslegesnek tartott, számára viszont érdekes tárgyait. Szülei jóvoltából egy önálló kis házat foglal el a gyűjtemény, amelyek kora az Osztrák-Magyar Monarchia idejétől napjainkig terjed, ezért a Retro-múzeum nevet kapta. Az ifjú „múzeum-igazgató” azzal fejezte be írását, hogy bár kevés társát érdekli a történelem, ő azt tartja, hogy kötelességünk a múltat megőrizni.
Józsa Judit és Csibi Krisztina (Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
A bíráló bizottság elnöke: Kolczonay Katalin, a Trianoni Szemle szerkesztője a pályázat értékelésében a gyerekek magyar tudatosságát emelte ki és az egyéni hangot, amitől életre kel az ottani világ. Felhívta a figyelmet arra, hogy a Palóc Társaság kétévente kiad egy válogatást a legjobb pályamunkákból.
Z. Urbán Aladár, a társaság elnökeként a díjkiosztás előtt köszönetet mondott mindazon szervezeteknek és egyéneknek, akiknek segítsége hozzájárul a pályázat lebonyolításához. Az egyének között van Józsa Judit kerámiaszobrász, a Magyar Kultúra Lovagja, akinek értékes alkotásai ott vannak a legjobb pályamunkákat elismerő díjak között, míg a támogató intézményekkel kapcsolatban azt idézte fel Z. Urbán Aladár, hogy társaságuk 25 éve az ipolyvarbói kultúrházban kezdte ünnepelni a Magyar Kultúra Napját, majd a Magyarság Házában folytathatták, mely mindig mellettük állt, s most itt az Uránia Nemzeti Filmszínház lehet a díjátadás színhelye.
A Palóc Társaság a magyar kultúra napja alkalmából 26. alkalommal megrendezett esszépályázata díjazottjainak névsorát ITT tekinthetik meg.
(Cservenka Judit/Felvidék.ma)
