Papp Sándor legutóbbi, Hé urak, nem vagyunk hülyék… címmel megjelent cikkére reagálva – mellyel teljes mértékben egyetértek – az alábbi gondolatok törtek elő belőlem.
Kenyerem javát megettem, mondják az emberek egy bizonyos kor után. Nem mindig az évek száma adja ezt a kijelentést, inkább a tapasztalat, gondolkozás, a külvilággal való állandó kapcsolat, az egymásra való odafigyelés, és még annyi minden.
Aki közösségben dolgozik egy életen át – és nem a mai trend szerint, hogy honorárium nélkül egy lépést sem, mert ma belefoglalják a pályázati kérelembe, az elszámolásba azt a munkát, amit egy szervező, vezető, tulajdonos, közéleti ember végez a közösségéért, falujáért – s mindezt tényleg önzetlenül teszi, annak bizony sok ideje, ereje megy rá. De ez már lassan a múlt.
Nemrég felkértek szervezési segítségre, s beszélgetésünk alkalmával ezúttal is eljutottunk oda, hogy ha mi abbahagyjuk az önkéntes munkát, nem lesz utánpótlás, nem lesz aki vállalja. Elég csak a környezetemben lévő közösségek sorvadását, megszűnését követni, ami fájdalmas és veszélyes jövőt ígér.
Olyan szervezet élére, mint a Csemadok, amely megélt 73 évet, számos helyen nem vállalnak elnöki tisztséget, de vonatkozik ez a helyi magyar pártvezetésekre is, illetve érvényes az egyházi közösségek, templomaink megüresedésére, akár csak a takarítási szolgálatra, vagy egy-egy egyházi ünnepünk előkészítésére is. Már focicsapatok is alig vannak, falvainkon szinte nincsenek is, mert nincs vezető, s ha van, kívülről fizetnek meg bárkit, hogy éltessék a focicsapatot, hogy egyéb sportról ne is szóljak.
Mi (az én korosztályom, de a fiatalabbak is), akik egy életen át itt, a Felvidéken mindenütt ott voltunk a kultúra lángjának őrzésében, igen gazdag kultúránk szinte minden területét értve alatta (irodalmi körök, kiállítások, gyermek- és felnőttprogramok szervezése, táborok, kirándulások, könyvbemutatók), valamint a magyar pártok szervezésében, éltetésében, kampányában, az iskolák megmaradásért zajló harcokban, még azzal is törődtünk, hogy megfelelő személy kerüljön egy település élére, hogy emlékjeleket, szobrokat hagyjuk múltunk jeléül a következő nemzedékeknek. Lassan letesszük a lantot, vagy egyedül tesszük a dolgunkat, amíg bírjuk, mert már alig akad segítőtárs, mert már klikkekben dolgoznak, akik dolgoznak, s lassan felszívódunk, mert nem lesz, aki rendezvényt szervezzen, ha kell tüntetést, ha kell nemzeti ünnepet.
Igény ugyan van, de a gondoktól terhelt mai ember (aki legnagyobb eddigi gondjait maga szerezte, mert magasra tette megélhetési igényeit), aki elfordult Istentől – van, hogy a családjától is –, közösségtől, embertársaitól, felhúzta maga és háza körül a betonkerítést, annak a szellemi igénye, értékrendje észrevétlenül elsorvad. S a legszomorúbb, hogy ezeken az embereken segíteni sem lehet. Életük megváltoztatására már nincs szellemi kapacitásuk. Pedig ha most nem, akkor soha.
Sajnálom azokat a gyerekeket, akik olyan családokban nőnek fel, ahol nincs igény a pénzszerzésen kívül semmire,
s a marokba szorított kütyükkel élik meg fiatal éveiket, nem ismerve meg Istent, családot, barátot, szeretetet és igazi szerelmet, és azt a katarzisélményt, amely mindebből fakad, és éltető egy életen át. Örök elégedetlenek, semmiben és senkiben nem látják meg a szépet, és szeretet sem lakozik lelkükben, mert mindig másnak akarnak megfelelni, mástól várják a változást, maguk változtatni nem képesek.
„Mert az ember lényegileg társas lény (II. vatikáni zsinat). Az életünket a szüleinken keresztül kapjuk. A perszonalista filozófia megfogalmazása szerint: énné csak a te által lehetünk. A másik arcának tükrében fedezzük fel önmagunkat. Egy kisgyerek úgy tanul meg mosolyogni, hogy az édesanyja rámosolyog. Akkor tanulunk meg szeretni, ha elfogadják a szeretetünket. Akkor lesz önbizalmunk, ha megbíznak bennünk. Egymás által leszünk önmagunkká. Az ember kapcsolatai a lényegéhez tartoznak. A tudást, a kultúránkat, a művészetet mind társadalmi közvetítéssel kapjuk. Nagyon természetes az, hogy a vallás értékeit is közösségi módon őrzi és adja tovább az emberiség” – írja könyvében Székely János megyés püspök a Hit kapuja című könyvében.
Vannak még azért lelket emelő közösségek, s talán még akad barátság is, de vajon mennyit kap ebből a felnövekvő nemzedék: a gyerekek, a kamaszok? A körülöttünk lévő való világ nem reménykeltő ezen a téren sem. Pedig rajtunk is múlik, milyen jövőt biztosítunk gyermekeinknek.
(Dániel Erzsébet/Felvidék.ma)